Romantikus Írók Tárháza

Katia Moretti
A velencei szerelmes

Google
 

 

On-line regény

 

A szerző szeretettel várja a véleményeket, kritikákat!

 

 

 

Egy árva

1878. Olaszország, Verona

A fekete fehér billentyűket egy fiú ütötte le teljes átéléssel. Semmire sem figyelt, csak a zenére. Élvezte, hogy ezeket, a hangokat ő csalja elő a zongorából.  Fehér bőre kivirított, apró csöpp ajka összeszorítva. Barna haja engedelmesen oldalra fésülve. A szobában csak a zongora és két karosszék állt. Egy apró asztalon egy csokor virág, melynek illata belepte a szobát, de a kis Francesco nem figyelt másra, csak az isteni hangokra.
Ezek mind az övéi, ez az ő dallama!
Az üvegajtó mellett egy idősebb nő állt és bólogatva figyelte az ifjú lángészt. Egyszerűen tehetséges kis zseni, alig múlt 10 éves és máris egy teljes zongoraművet írt akaratlanul. Ezt feltétlenül el kell mondania Vincenzonak, ha hazaért a konzervatóriumból. Mennyire hasonlít az apjára. És mennyire szegény anyjára!
Angela néni felsóhajtott és a kezét a mellkasára rakta. Mindig elszorult a szíve, ha eszébe jutott a húga tragikus halála. De, ha nem hal meg, akkor ez a drága, bámulatra méltó gyermek most nem ülne ott a zongoránál.
Lucia Montaigo belehalt a szülésbe. Nem hitte volna, hogy pont két héttel előtte fog a gyermeke megérkezni. Bérkocsit rendelt, mert a férje után akart utazni Franciaországba. Vincenzo, hegedűművész volt, a világon sok helyen megfordult, hogy mindenkit elvarázsoljon a zenéjével. Lucia mindenképp szeretett volna vele lenni, hogy a boldog órát együtt éljék meg. De senki sem számított arra, hogy a boldog óra keserűvé válik. A fájások akkor törtek rá, amikor átlépték Franciaország határát. Senki sem felejti el azt a napot. 1868. május 06. volt. Egy hideg nap, ahhoz képest, hogy előző héten a nyár tombolt. A kocsi dobálta a fiatalasszonyt és ő nem bírta tovább, ki kellett szállnia. Tudta, hogy bárhol is van, meg kell szülnie a gyermeket. A sors úgy hozta, hogy a kocsi egy temető mellett állt meg. Egy szívélyes temetkezési vállalkozó befogadta a terhes lányt, és nála, biztonságban világra hozhatta kisfiát. Lucia megtörve és haláltól remegő ajkakkal kérte a férfit, hogy értesítse a férjét. Az utolsó szó, amit a lány kimondott az Vincenzo neve volt. Soha nem látta gyermekét, és azt sem tudta, hogy fiú lett.
Ez a történet teljesen megrázta az egész családot, főleg Angelat, Lucia nővérét. Szerette a kishúgát, mert 15 év korkülönbség volt köztük és úgy nevelte, mintha édes lánya lett volna. Minden bajt együtt oldottak meg. Lucia elvesztése nagy űrt hagyott lelkében.. Kérte Vincenzot, hogy sűrűn látogassák meg Francescoval, hogy legalább unokaöccsét babusgathassa, ha kis testvérét elragadta oly' fiatalon a halál. A kisfiú szeretett a nagynénjénél lenni. Szerette Veronát és az ott nyüzsgő embereket. Felülről olyan volt, mintha egy hangyaboly közepébe látna bele.
Angela emlékezését egy durva és erős kopogtatás zavarta meg. Egy kissé össze is rezzent. Kinyitotta az ajtót és ott egy zömök rendőr állt, szomorú arccal.
Francesco abbahagyta a játékot és fülelni kezdett, hogy valamit meghalljon. A nénikéje halkan beszélt. Ezt neki is hallania kell. Ahogy a csend eluralkodott a szobán, hangos zokogás szűrődött ki az előszobából. Francesco nem értette, hogy mi történt Angela nénivel. Percek múlva megjelent az idős nő és megkapaszkodott az ajtófélfában. Nem bírt megállni. A hír, melyet a rendőr hozott, elvette az életerejét.
- Francesco! - kiáltott.- Gyere ide!
- Miért? - kérdezte a fiú és megfordult a zongoraszéken.- Miért sír, nénikém?
Angela a földre zuhant és újra a mellkasához kapott, majd halkan megszólalt:
- Édes, kicsikém! Az édesapád! A papád..
- Mi van a papával?- kérdezte ijedten Francesco.
- Meghalt.- mondta sírva Angela.
A kisfiú szemei megfagytak és élettelenül a zongorához fordult. Megemelte apró ökleit és hatalmas erővel a billentyűkre ütött. A zongora felsírt, majd megnémult örökre.

 

1895. Olaszország, Velence

Apja halálnak napja, egy kitörölhetetlen képként maradt meg Francesco fejében. Most már tudta, hogy az apját meggyilkolták. Ő volt egy elvetemült sorozat gyilkos utolsó áldozata. Nem hitte volna, hogy valaha is árva marad. Hallotta még Angela néni altatódalát, amit arra talált ki, hogy a fiú ne érezze magát egyedül. Sajnos, csak az utolsó két sor jutott az eszébe: "Édesanyád csak simogat és átkarol, súgja: Francesco, te hozzám tartozol." Ezt a dallamot sűrűn dúdolta magában szinte úgy, hogy észre sem vette.
- Hé, Montaigo!- kiáltott neki egy hang. Francesco zavartan hátranézett. Mögötte az egyik csapattársa állt és intett neki. A fiú feleszmélt. Tényleg! Mérkőzés van! Észhez kell térnie.  Francesco elrúgta a labdát, mely nagy ívben elrepült, már nem érdekelte a végeredmény, csak el akart innen menekülni, hogy újra hallja azt az altatót. Az egészet az elejétől a végéig. Csak egyszer. Elfordult a többiektől és a rét vége felé indult, hogy elmenjen. Dolgozni kellene vagy valamivel elütni az időt, hogy ne elevenedjen fel ez a kép a szeme előtt újból és újból!
Egy csapást érzett a hátán és biztató szavakat hallott. A rúgás talált. Ez meghozta a győzelmet a kis olasz csapatnak. Mindenki ugrált és éljenzett. Nyertek és ezt Francesconak köszönhették. De a fiút nem érdekelte a győzelem, savanyúan mosolygott rájuk és nem értette az örömüket. Haza akart menni, hogy pihenjen, mert másnap menni kellett dolgozni. Angela néninek volt egy kisebb cége, melyek drága kövekkel foglalkoztak.  Francesco vezette, de nem élvezte a munkáját, mert úgy érezte ez nem az ő hivatása, hogy egy íróasztal mögül megállapítsa, éppen smaragdot vagy kavicsot akarnak eladni neki. Kellett valami.
- Este találkozunk az ivóban? -kérdezte Roberto. A fiú megrántotta a vállát:
- Nem tudom, valahogy fáradt vagyok.
- Hát persze, hiszen a lelket is kihajtottad magadból. El kell jönnöd, olyan jó sanzonokat tudsz játszani!!!
Francesco szúrós szemmel nézett a barátjára:
- Tudod, jól, hogy nem szeretek játszani a zongorán.
- Pedig nagyon jól csinálod, nem értem, hogy miért nem lettél zenész!
Még egyszer hátba vágta a barátját, majd odébb állt. Francesco, amikor egyedül maradt elgondolkozott, meg van az oka, amiért nem játszik. Utolsó emléke a zongoráról egybeolvad az apja halálával, akkor eldöntötte, hogy soha többé nem fog zongora elé leülni.  Bár néha, amikor a csapattal elmennek egyet inni, akkor enged a kísértésnek, és néhány ismertebb dallamot eljátszik, melyre a részeg cimborák hamis hangon kitűnően tudnak énekelni. Már nem találja azt az örömöt, mint annak idején, már elröppent a varázs és az ihlet annyira távol van.
Francesco lassan ballagott haza és nem hallotta az utca zaját, csak az altató dallama ment a fejében. Senki sem értette, hogy miért ilyen gyászhuszár, elvégre mindene meg van. Jól kereső állása és elismerik a szakmában, kiváló futballista és nagyon jó ember. Bár mikor megnősülhetne, mert nem csúnya. De valami hiányzik az életéből. A lányok és a hölgyek rajongtak a társaságáért, Francesco nagyon helyes fiatalember volt, de még oly' fiatal ahhoz, hogy megnősüljön, ezért csak játszott a lányokkal, amit hamar meg is unt.

Éjjel aztán csak elment a többiekkel és próbálta magát jól érezni. A zongora elé is leült, de hamar megunta a bugyuta dallamok melankóliáját. Felállt és a pulthoz lépett, hogy megigyon egy kis konyakot majd újult erővel, folytassa a bájolgást, amit nem is olyan régen elkezdett a kocsma üdvöskéivel. Neki támaszkodott a pultnak és intett a csaposnak:
- Kérem, egy pohár konyakot, legyen szíves!
A kopasz, fehér inges csapos bólintott és hamarosan Francesco már a kezében is fogta a poharat. A konyak végig marta a torkát. Leült a zongorához és a fülében csak egy dallam szólt:
"Édesanyád csak simogat és átkarol, súgja: Francesco, te hozzám tartozol."
Ezt a pár hangot játszotta, és a fejét közel hajtotta a zongorához, mintha valamilyen választ várt volna. Hosszúkás világos barna haja előre borult. Sötétzöld szemeit lehunyta és maga elé képzelte az édesanyja körvonalait, melyeket csak képről ismerhetett.  Állkapcsa szögletes volt, ez rendkívüli sármosságot kölcsönzött Francesconak. Vállas és izmos volt, főleg a lába, ezt a futballozásnak is köszönhette és annak a sok futásnak, amit 10 éves korában kezdett. Akkor kezdte ezt a sportolói életformát. Nem zenész lesz, mint az apja, nem művész lelkű, hanem kemény, konok férfi. Ez a terv sikerült is. Csak néha ragadta el őt a zene, mint most is. Csak az altatóját játszotta percek óta. Felelevenedett egy kép, még a gyermekkorából, amint éppen az ágyában fekszik, és elméjét elönti a rémület, a szülei halálának kínzó tudata. Ilyenkor, mint a sötét éjt eloszló fény, úgy töltötte be a lelkét, Angela néni nyugtató hangja, mely az altatót énekelte. De ő konok keménységében elfeledte már és csak a hangok cafatai maradtak.
Egy finom, fehér kéz érintette meg a vállát. Francesco meglepődve nézett fel. Ideges volt az arc kifejezése, megzavarták. Egy butácska nő tekintett vissza rá.
- Mit parancsol? -kérdezte udvariasan Francesco. A nő rámosolygott és a pult felé intett:
- Hadd, raboljam el egy percre. Foglalkozzon egy kicsit a hölgyekkel, túl sok időt szentelt annak a zongorának. Mit szólna ahhoz, ha én hívnám meg egy italra?
- Köszönöm, elfogadom. A nevem Francesco Montaigo. És kegyed?
- Isabella Tudor vagyok. Angliából érkeztem és nagyon magányosan élek itt. Nem beszélgetne velem egy kicsit?
Francesco bólintott, de a szíve a zongorához húzta. Végül odanyújtotta a karját Isabellának, és együtt leültek a pulthoz.

 

A herceg mennyasszonya

1898. Velence

Sophie Villamont szegény volt, mint a templom egere. Semmilye sem volt, csak a hangja. Ez az egyetlen, amire felfigyeltek. Nem tanulta hivatalosan sosem az éneklést. A nagyanyja tanítgatta, míg el nem vitte a tüdőbaj, Sophie csak az ő emlékére folytatta az éneklést. Nem volt operaénekesnő, ő fontosabb személy lett. Estélyeket adott, zongora kíséretek mellett énekelt klasszikusokat és élvezte. Eleinte. Aztán megunta, hogy minden annyira sablonosan folyik.
Sophie ünnepelt csillag volt Európában. Minden ország színpadán meg kellett fordulnia. Az emberek beleszerettek a hangjába. De Sophiet más vonzott. Egy teljesen más világ. Ez az édesapja világa volt. Azé az emberré, akit kitagadott a családja, mert felvállalta az álmait. Jean Villamont mindig is írni szeretett volna. Ott hagyta zenetanári állását és írt. Amikor az apja rájött, kitagadta. Hiszen nem akarta, hogy a fia az álmok világáról írjon és elvesztegesse azt a zenei tudást, melyet annyi éven át tartott megszereznie. Alkut ajánlott, vagy Jean író lesz és kitagadja az örökségből, vagy marad annak, aki régen volt. Jean író akart lenni. Az apja kitagadta és elkergette a háztól, csak Jean felesége és kislánya, Sophie maradhatott. Jean édesanyjának megszakadt a szíve. Nem tudta, hogy a fia hova ment, mert többé nem állt szóba a családdal és a kislányát sem láthatta, mert eltiltották tőle. Pénz híján, az utcán fagyoskodott és egy hónap sem telt bele, amikor elvitte a halál. A felesége, Giselle sem volt kitartó, ő sem támogatta férje ambícióit. Amikor apja kitagadta a férfit, Giselle is ott hagyta. Jean halálát valószínűleg tüdőgyulladás okozta, és egy tömegsírba dobták a testét. Sophienak elküldte a könyveit, hogy legalább ő olvassa munkáit, de kislány sosem kapta meg őket, mert Giselle eladta egy kiadónak. Csodák csodájára sikeresek voltak a könyvek és sikerült meggazdagodni. De a jómód nem tartott sokáig, mert Sophie anyja elszórakozta a könnyen jött pénzt. Ekkor Sophiet elrabolta a nagyanyja és próbálta normális körülmények között felnevelni. Énekelni tanította. Nem adhatta neki vissza az apját, de minden tudását át akarta nyújtani a kicsi lánynak. Így kezdett Sophie énekelni és ebből élni.
Így vette észre Mauro Gianluigo, az olasz herceg.
Nem azt szerette benne Mauro, hogy a lány csodálatosan szép volt, vagy, hogy kedves, hanem, hogy híres. Csak a nevét és a sikereit szerette az ifjú herceg. Ebbe szeretett bele, csak később vette észre a lány különleges szépségét. Sophie nem tudta, hogy mit érez, viszont örült annak, hogy egy herceg eljegyezte a színpad mögött. 19 évesen lett Mauro jegyese és a szerelem tudásának híján boldog volt az olasz ifjúval.

Sophie egyszer járt Velencében, de ez már annyira régen volt, hogy nem emlékezett rá. Mauro egy kastélyba vitte, aminek volt egy sövénylabirintusa. Sosem látott még ilyet a fiatal lány, csak képeslapokon. Mióta Mauro jegyese volt, már nem énekelt. Még egy éve sem tartott a jegyesség és a zene nélküli élet, de mégis hosszú évtizedeknek tűnt. Szeretett volna írni, mert úgy érezte, hogy apja nyomdokaiba tudna lépni. Mauro nem engedte, hogy a jövendőbeli felesége író legyen. Inkább elintézte neki, hogy egy kis helyi újságban írogasson, interjúkat és riportokat. Sophiet valóban tehetségesnek tartották, de neki nem tetszett az újságírósdi, azt nem tekintette írásnak. Ő írni szeretett volna. De miről is írhatott volna? A szégyenletes múltjáról vagy az unalmas jövőjéről?
Mauro nem szerette a képzelgést, ő olyan ember volt, hogy csak abban hitt, amit megfoghatott, vagy aminek volt racionális magyarázata. Ennek ellenére jó keresztény.
Ezzel szemben Sophie sok mindent elképzelt és szeretett a kis álomvilágában élni. Olykor -nagy ritkán- leült a zongorához és játszani kezdett rajta, főleg Mozarttól a Varázsfuvolát szerette. Ha Mauronak választania kellett volna a zene terén ő legszívesebben Beethovent hallgatott. Az illet az ő egyéniségéhez. Nem tudott sosem pihenni vagy képzelődni, amit tett vagy mondott az úgy is volt. Nem volt kellemetlen ember ettől függetlenül. A haja hosszú és ében fekete, hátul össze fogta, és hagyta hadd, kapjon bele a szél. A szeme mandulavágású és sötét barna. A bőre kreol. Első ránézésre talán ázsiai származásúnak mondhatta volna bárki, de ő ízig - vérig olasz volt. Bőrének illata a sok tengerparti nyarakról árulkodott. Ő is játszott és nevetett, de megkomolyodott, elvégre ő herceg és már nem játszhat. Szerette titkon nézni, majd egyszer ifjú feleségét, aki ábrándos tekintettel figyeli a sövénylabirintust. De féltékeny volt Sophie álmaira, attól félt, hogy a lány nem róla álmodik, és a helyére egy másik férfit képzel. Ilyenkor mindig hozzá ért a fiatal lányhoz, ezzel is visszaragadva a földhöz. Már az övé a gyönyörű kis pacsirta! Senki, már senki sem veheti el tőle! Néha szúrós szemmel nézett rá, ha a lány hangosan felnevetett, olyankor figyelmeztette, hogy egy hercegné ilyet nem tesz. Ebben az esetben Sophie mindig elgondolkozott, miért pont őt választotta a herceg. Egyik felmenője sem nemes. Az édesapja egy tömegsírban nyugszik kitudja, hogy hol. Mégis ő lesz az ifjú herceg felesége.
Reggelente, amikor még Mauro aludt Sophie kiosont és kiengedett hajjal, hálóingben kergetőzött az árnyékával a kertben. Félhosszú szőkés - barna haja lobogott utána. Nagy mogyoró barna szeme rácsodálkozott a tökéletes pontossággal vágott sövényfalra. Kecses és puha léptekkel szökdelt. Akkor azt hitte, hogy boldog. Pedig csak a világot fedezte fel. Mit is tehetett volna egy 20 éves zsenge leány? Általában Mauro leleplezte, de sosem szólt, azon az állásponton volt, hogy majd akkor rászól, ha a felesége lesz.
Délutánonként, Sophie bement a szerkesztőségbe és leadta az írását. Mindig azt mondta, hogy ez az utolsó, amit elkészített, de a szerkesztő elkezdte nyúzni, hogy maradjon, elvégre nagyon tehetséges és Sophie maradt, de célját, hogy író legyen sosem adta fel.
Mauro büszke volt mennyasszonyára és esténként mikor külön hálószobába tértek meg aludni, forró csókokkal árasztotta el a lány festékes ujjait. Amikor bezárta a hálószobaajtót, Mauro egy pár percet még várt és hallgatózott. Azt hitte, hogy a lány férfiakat visz be az üres szobába. A herceg néha túlságosan is féltékeny volt. 10 év korkülönbség meglátszott. De, ha látta a lányt, akkor minden rossz gondolata elszállt. Sophie nem hagyja el, hiszen ő a támasza. Ő segített neki. Nélküle nincs senkije.
Nem is tudta, hogy mennyasszonyának még csak hasonló gondolatai sem voltak.
Mauro aggódott, de Sophie úgy élt, mint egy gyermek.

Az a nap is olyan volt, mint a többi. Egy lépéssel közelebb értek a tervezett esküvőhöz. Két év. Már csak ennyit kellett várnia Mauronak és soha többé aggódás!
Sophie kora délelőtt egy levelet kapott a szerkesztőségtől. Az állt benne, hogy az egyik újságírójuk lebetegedett és riportot kéne csinálni egy furcsa sportról, mely Angliából származik, de a férfiak körében itt is elterjedt. Sophie tudta mi az a futball. Sokszor látta ezt a játékot Angliában. Lassan világméretűvé vált. Szívesen, de egy kicsit mérgesen vállalta. Szeretett volna egyedül lenni, hiszen a herceg elutazott egy időre és nehéz szívvel hagyta magára fiatal aráját. Aggódnia nem kellett, hiszen már volt olyan, hogy hetekre nem találkozhattak és nem történt semmi rossz. Most pedig csak pár napról volt szó.
Sophie még sem élhetett a csendnek, mert mennie kellett, hogy megnézzen egy futballmérkőzést. Sophie hű barátnője mosolyogva fogadta a lányt, nevetett mikor meg tudta, hogyan járt.
- Látod, valaki így akarta. Sosem leszel egyedül.
- Jaj, Dora, te is ilyeneket mondasz!- mondta színlelt haraggal. Majd megcsókolta a lány arcát.
Dora Amelia a hercegi család jó barátja volt, de Mauroval nem volt annyira jó a kapcsolata, viszont Sophieval nagyon szoros barátságot kötött szinte azonnal. Dora volt a társa a lánynak, amikor Mauro közelléte fojtogató lett, akkor mindig Dorahoz ment. Ott mindenből tréfa lett. Ha nem lakott volna ott Dora, akkor Sophienak szomorú sorsa lett volna a hatalmas és hideg kastélyban.
Most is mosolygott barátnője után és arra gondolt, talán Sophie vidámabb fickót farag a komoly hercegből.
Sophie beszállt a kocsiból és egy furcsa érzése támadt. Nem akart menni, ez az érzés egyre jobban eluralkodott rajta. Valami fog történni. Sophie nem szerette a hirtelen dolgokat. Már a levél is hirtelen jött. Váratlan esemény, melyre senki sem készült fel.

 

Arany karikák fogságában

 

Amikor Sophie megérkezett a füves rétre, már egy csapat férfi játszott. Egy kicsit kellemetlenül érezte magát, mert nem volt hozzá szokva a férfitársaságokhoz. Ha ezt Maura tudná! Valószínűleg ettől a kis írástól is eltiltaná. Kiszállt a kocsiból és levette lila kalapját. Tényleg úgy festett, mint egy hercegné. Egy tökéletesen passzoló lila ruha volt rajta. A selyemből készült ruha költeményéhez egy kalap tartozott, amit Sophie nem igazán kedvelt. Zavarta, hogy a ruhája ennyire hosszú, végig seperte vele a füvet. Nem emelhette fel a szoknyája szélét, mert akkor a játszó férfi meglátnák csinos bokáját. Arca, mint egy porcelán babáé. Gyermekien édes, és orcáján halvány pír volt felfedezhető. A férfiak hamarosan felfedezték és abbahagyták a játékot. Intettek Francesconak, hogy menjen és intézkedjen. A férfi megtörölte a homlokát és gyorsan megszagolta magát, nem volt éppen kellemes illata, elvégre idáig futott. Odalépett Sopiehoz és illedelmesen megkérdezte:
- Jó napot, kedves kisasszony! Miben segíthetek?
Sophie a kis táskájában kutatott egy levél után, majd felnézett a férfire. Ahogy találkozott a tekintetük, elakadt a lélegzete. Dadogva válaszolt:
- Én egy Francesco Montaigo nevű urat keresek.
Francesco szemei kikerekedtek és nem talált szavakat, nehezen jutott eszébe, hogy ez a lány őt keresi. Csak bámulta a lány hatalmas barna szemeit és azt a babaszerű arcot. Milyen érdekes jelenség! Francesco szíve hevesebben kezdett verni és nem vett tudomást a külvilágról, nem érzékelte, hogy válaszolni kellene, csak azt az arcot nézte.
- Uram, jól van?- kérdezte kedvesen Sophie. A hangján ő maga is meglepődött. Egy csodával ért fel, ha egy idegenhez kedvesen szólt. De itt van ez a férfi, akinek valamilyen furcsa vonzereje, kisugárzása van.
Francesco feleszmélt és ránézett a lány, hófehér kezeire. Valamit meglátott és ez egyből kiragadta ebből a furcsa, ismeretlen állapotból. Egy gyűrűt. Eljegyzési gyűrűt.
- Én vagyok, Francesco Montaigo.- felelte Francesco csalódottan.
Sophie rámosolygott és kinyújtotta a kezét:
- Üdvözlöm. Engem küldtek.
Francesco a homlokára csapott és felnevetett:
- Tudom, önt küldték abból az újságból, hogy írjon a futballról.
Sophie mosolyogva bólogatott és nem tudott mit mondani. Életében először. Sok mindenkivel beszélgetett már, de most nem tudott mit kérdezni. Valami visszafogta. Ha ránézett erre a férfire, akkor az agya nem járt már és nem tudott gondolkozni. Pedig annyi mindent tudna kérdezni, de meggátolja valami. Ez pedig Francesco. Zavarba ejtő. Nincs is parti képes állapotban. Egy atléta van rajta és egy rövidnadrág. Folyik róla mindenhol a verejték és igen, egy kicsit borostás. Napszítta haja borzos és vizes.
- Nem kellene valamit kérdeznie tőlem?- kérdezte meg Francesco mosolyogva.
- Igen, ne haragudjon.- felelte zavartan Sophie és újra a kis táskájába kutatott, majd ránézett a férfi kezére és olyan érzése lett, mintha szíven szúrták volna. Francesco kezén egy arany gyűrű volt.
- Átkozott bolond!- szidta magát Sophie a gondolataiba.- Hogy is gondolhattál mást!
Mikor újra a férfire nézett már nem volt meg az a különleges varázslat, mint percekkel ezelőtt. Csak egy riport alany állt előtte.
- Mikor tehetném fel a kérdéseimet?
Francesco megvonta a vállát:
- Ha gondolja, akkor megnézheti a mérkőzést, és utána átöltözöm, majd elmehetünk egy csendesebb helyre, hogy beszélgessünk.
A lány bólintott és leült a fűre, tisztes távolságra a futballozó férfiaktól. Nézte a játékot, de akaratlanul is Francesco Montaigora tévedt a szeme. Öntudatlanul gondolkozott. Nem értette, hogy mi történik vele. Átkozta a kis ártatlan gyűrűt, majd a sajátjára nézett és elmosolyodott. Ott van neki Mauro. Nincs szüksége senkire, bár a hercegnél nem érez semmi hasonlót, mint akkor, amikor meglátta az izzadt férfit.  Nem ismerte a szabályokat, ezért értelmetlen volt a játék számára, éppen úgy, mint az előző helyzet.  Felállt és a kocsihoz sietett. Szinte menekült, majd szólt a kocsisnak, hogy azonnal induljanak el. Sophie úgy érezte, hogy összeszorítják a szívét. Fájt a lelkének, hogy el kell mennie. De muszáj, nem maradhatott, nem akart a sármos focistára gondolni, nem, neki nem szabad. Neki vőlegénye van. Majd megkéri a szerkesztőt, hogy adja másnak a munkát. Ezt ő nem képes megtenni. Megbolondult a szíve és nem tehet ellene semmit. Nem akar kettesben maradni ezzel a férfivel, nem tudná felvállalnia azokat a gondolatokat.
Francesco hallott valamilyen zajt, de nem figyelt fel, fontos volt a játék, volt kinek. Felnézett, hogy még egyszer lássa azt a lányt. Feltekintett. Senki. A táj kihalt volt, a lány úgy tűnt el, mint, ahogy jött. Megállt és nem értette a dolgot. Csak ő képzelte volna ezt az egészet?  Nem, az lehetetlen! Még érezte a tenyérén a lány selymes bőrét. Hogy is hívják? Nem, nem mondta a nevét. Francesco belerúgott a porba. Nem keresheti meg, mert a nevét sem tudja. Majd a kezére nézett és egy keserű íz öntötte el a száját.  A gyűrű az ő gondolatait is megkötözi. Fogoly már és nem teheti meg, amit szíve szerint tenne és az a lány. Neki is vannak bilincsei. Mind a ketten rabok, csak más - más börtönben. Francesco levegő után kapkodott és nem tudott mosolyogni, nem tudott örülni, mert nem boldogság volt neki a gyűrű, hanem béklyó. Összezavarodott, most megolvadt a keménysége és azon kapta magát, hogy egy dallamot dúdol, melyről már megfeledkezett. Csak forgatta a gyűrűt, és szíve szerint levette volna. Hamarosan haza kell mennie, de annyira nehéz volt. Nem engedelmeskedtek neki a lábai, mintha ólomból lettek volna. Miért gondol ennyit erre a lányra?
Hiszen csak pár percig látta és mégis olyan érzése volt, hogy az a lány, amikor elment valamit ellopott. Tán a szívét? A hitét? A reményét? Emberi mivoltát? Most már csak egy ágról szakadt kísértet lesz?
Francesco már hazafelé tartott, amikor a kérdések még mindig súlyos kőként nyomták a fejét. Hogy gyengülhetett el? Ő arrogáns és faragatlan, sőt olykor ostoba. Ezt a képet építette fel magáról, és senki sem változtathatja meg. Ő nem osztozik senkivel, sem érzésekben, sem másban. A felesége ostoba, ő nem veszi észre ezt. Talán ezért vette el. Vagy nem? Miért is kötötte össze az életét Isabella Tudorral? Nem is szerette, csak kellett. De miért kellett? Isabella sem magáért szerette, hanem azért, mert olyan férfias. Ő értékes kövekkel kereskedik és focizik. Nagyon kevés ember teszi ezt a két dolgot egyszerre. Francesco agyát bombázták a kérdések. Mióta is házas? Hiszen még ezt sem tudja, azt sem tudja pontosan, hogy hány éves a felesége. Bellanak szereti magát hivatni, mindenki így hívja a környezetükben, csak Francesco nem, neki ő Isabella.
Megérkezett a bérházuk elé és nagyot sóhajtott. Hogy nézzen most a felesége szemébe? Hogy rejtse el messze szálló gondolatait? Talán nem veszi észre. Talán nem érzi meg a bőrén azt a furcsa illatot, mely azóta van rajta, hogy meglátta azt az ismeretlen lányt.

Amikor Sophie hazaért, fájt a feje és rosszul érezte magát. El akart menekülni és nem akarta Maurot látni. Szívében örült, hogy most a vőlegénye nincs Velencében. Felsietett a szürke lépcsőkön és gyors mozdulatokkal kinyitotta az ajtót. Berontott a kastélyba.
- Dora! Dora! Hol vagy?
Senkit sem talált és a kastélyban sejtéjes csend uralkodott. Általában mindig zajlik az élet a hallban, de most egy lélek sincs. Sophie elhajította a kalapját és felrohant a lépcsőre, amikor a fél emeleten járt, újra kiabálni kezdett:
- Dora!
Egy percig megint csak a csend felelt, majd a második emelet korlátjáról Dora nézett le. Vörös göndör fürtjei az arcába csapódtak és hevesen integetett Sophienak.
- Hála Istennek, hogy ideértél! Gyere, gyorsan!
- Mi a baj?- kérdezte aggódva a lány és felkapta a szoknyájának a szélét és gyors léptekkel rohant fel.
Miután felért, Dora odarohant hozzá és megragadta a kezét.
- Szörnyű dolog történt!
Sophie szemei azonnal csillogni kezdtek az aggodalomtól és remegő hangon kérdezett:
- Mi a baj?
- Maurot baleset érte.- mondta síros hangon Dora. Sophie lélegzete zihálni kezdett.
- Miféle baleset?
- A ló. Ledobta a hátáról.
- Úristen!- kiáltott fel a lány és a kezét a szája elé rakta. Dora megragadta a jövendőbeli hercegné karját és magával rángatta. Sophie aggódni kezdte és magát vádolni:
- Ez a büntetésem. Más szemmel néztem egy másik férfire. Most szegény Mauro szenved, az én lelkem repdes! - gondolta és erőltetve csak a hercegre próbált gondolni.
A szobába érve Sophie egyből az ágyhoz rohant, ahol a pórul járt ifjú pihent. Megfogta a kezét és óvó szemekkel figyelte.
- Hogy van, kedves Mauro?
A herceg elmosolyodott és megsimogatta a lány kócos haját:
- Már megint letépted a kalapot. Mondtam, hogy csak akkor vedd le, ha hazaértél! Hol mászkáltál, te kis csavargó?
Sophie szemei megteltek könnyel. Megremegett az ajka és nem tudta neki megmondani az igazat:
- Esküvői ruhákat próbálgattam.- hazudta végül. Dora kikerekedett szemekkel nézett rá és meg akart szólalni, amikor Mauro megpróbált felülni, hogy megölelje mennyasszonyát.
- Drágám! Ne aggódj ennyire, nincsen nagy baj, csak az egyik bokám kificamodott. Megúsztam ennyivel. Azt hiszem, szerencsés vagyok.
Sophie bólintott és megölelte a herceget. Megkönnyebbült a lelke és az agya már ki is törölte a futballista férfi emlékét. Magát hibáztatta és nem akarta bántani a vőlegényét. Még a gondolataival sem. Dora hidegen viselkedett vele. Gyűlölet költözött sötétzöld szemeibe. Nem kérdezte meg, hogy miért hazudott Mauronak, de nem is értette. Hiszen csak egy riportot kellett volna megírnia. Dora órákon át, gondolkozott, hogy miért jött ennyire korán haza Sophie és miért mondta azt, hogy esküvői ruhát próbál, holott az esküvőnek a tudata is kirázta. Dora nem értett semmit, csak óriási aggodalmat érzett Mauro iránt. Most először.

 

Pierro gróf színre lép

1898. márciusa, Velence

Mauro lába hihetetlen gyorsassággal gyógyult meg. Sophiet lelkiismerete nem hagyta nyugodni, ezért állandóan a herceg mellett volt. Segített neki és esténkét együtt voltak. Az olasz hercegnek minden este énekelt a fiatal énekesnő. Mauro lelke ilyenkor a fellegekben járt, és egyre biztos volt abban, hogy jó választás volt Sophie. A lány is törekedett arra, hogy tökéletes feleség legyen Mauro számára. Már nem ábrándozott és nem nézte vágyakozva a kertet, nem kergette az árnyékát reggelente és már nem kacagott. Néha történeteket talált ki a vőlegényének. Ennyi szabadsága maradt meg Sophie kalandozó elméjének. Történeteiben mindig egy ifjú szerepelt, akinek szomorúak a szemei, és kiválóan tud futballozni. Maurot szórakoztatták ezek a történetek és nem is, sejtette, hogy Sophie múzsája igen is létezik. Sophie akaratlanul mesélt Francescoról. Az igazat megvallva már nem is emlékezett annyira rá, mert erőszakosan kitörölte az agyából a férfi vonásait. Csak Mauroé volt minden gondolat és cselekedet. Egyre jobban vágyta az esküvőt és már felhagyott az írással. Beletörődött, neki ez a sorsa. Megváltozott a kapcsolata Doraval. A lány elhidegült tőle és nem beszélgettek hajnalokon át. Már nem voltak többé titkos nővérek, csupán két ember, akik egy kastélyban élnek.
Dora megváltozott és ezt a változást senki sem értette. Csak Mauro herceg sejthette volna, de ő nem foglalkozott a vörös göndör hajú lánnyal, mert úgy érezte, hogy végre beteljesedett az élete. Már nem volt féltékeny Sophie álmaira, mert valami azt súgta, hogy ezek a gondolatok messzire szálltak.
Megérett a jegyességük és Gianluigo herceg kitűzte az estély időpontját. Az estélyét, melyen bemutatja a mennyasszonyát nyilvánosan. Mindenki, aki Olaszországban számít, ott lesz. Sophienak külön kívánsága az volt, hogy azok az emberek is jöjjenek el, akik mind segítenek esküvőbe, ebbe a szakácstól a virágkötőig mindenki beletartozott. Mauro okosan azt találta ki, hogy a kereskedők fejeit hívja el, így nem amortizálódik le az estély. Meg kell tartani a színvonalat. Sophie remegve készült az estélyre. Most nagyon oda kellett figyelnie a viselkedésre, nem akart szégyent hozni az ifjú vőlegényére.

Mauro hozzá volt szokva ezekhez, az estélyekhez. Jól tudta az illemet, már több száz hasonló eseményt csinált végig. Ez mégis a legkülönlegesebb volt, hiszen nyilvánosan most fognak először megjelenni, mint egy pár.
Mauro hosszan állt a tükör előtt és a nyakkendőjét kötötte. Fekete ing volt rajta, fekete nyakkendővel és fekete öltönnyel, melyek mind kényes anyagból készültek. Felrakta érdemrendjeit és kihúzta magát. Egy büszke férfi nézett vissza rá. Felhúzta a fehér kesztyűjét és boldog volt. Az öltönye zsebébe egy szál virágot tűzött. Beleszagolt, ezt a kis virágot délután kapta Sophietól. Mélyen magába szívta az illatát. Bódító és kellemes. A rózsa megszédítette a herceget. Most először érezte a szerelmet, vagy valami ahhoz hasonlót. Ahogy fogta a rózsát, ügyetlenségébe megvágta az ujját. Felszisszent és észrevette, hogy a kis virág gonoszul feltépte a kesztyűjét, és vér szivárog ki barna bőrén át. Felsóhajtott és lehúzta a véres anyagot. Behajította a sarokba és másik után nézett.
Egy emelettel feljebb, Sophiet öltöztették. Úgy tervezték, hogy egy mennyasszonyi ruhához hasonlót vesz majd fel. Sophie meglepődve vette észre ezekben, a ruhákban már nem olyannak tűnik, mint énekesi pályája elején. Senki sem mondaná meg, hogy ő az a szegény kis gyermek, aki alig 10 évesen pár fillérért énekelt. Most olyan volt, mint egy hercegné. A ruha tört fehér, a válla meztelenül hívogatta az éhes tekinteteket. Az öltözetet felül és alul finom, fehér prém vette körbe. A szoknyarészét fehér rózsák díszítették. Dora segített neki az öltözködésben.
- Mond, Sophie, nem lesz az a ruha túl hivalkodó?
- Nem. Ez az eljegyzési estélyem, szeretném, ha már Mauro mennyasszonyát látnák bennem.
Dora tudta, hogy a lánynak igaza van, de még sem szerette ezt a ruhát a lányon, mert valamire, annyira hasonlított. Hajdan ő is viselt egy ilyen ruhát.
Egy ezüst hajdíszt vett Dora a ruhához. Sophienak tetszett a dísz és örült, hogy barátnője érthetetlen gyűlölte oszladozni látszott. Szívesen öltöztette és vett neki kiegészítőket.
Dora odanyújtotta Sophienak a hajdíszt. A lány maga akarta a hajába tűzni. De Dora esetlenül adta díszt és az beleállt Sophie kezébe. Sophie felsikított és leejtette a díszt, mely a ruhájához ért és a fehér anyagot hamar belepte a vér. Dora megijedt és a remegő kezekkel fogta meg a ruha szélét.
- Véres lett. A ruhád. a mennyasszonyi ruhád!
- Ez miért fontos?
- Ha a mennyasszonyi ruha véres lesz, ez azt jelenti, hogy valami borzalmas dolog fog történi.
Sophie összehúzta a szemöldökét és lehajolt a földre a hajdíszért. A tükörhöz fordult és próbálta megnyugtatni Dorat:
- Nem lesz semmi baj, nővérkém. Ez nem a hivatalos ruhám.
- Az igaz.- felelte Dora.
Két dolog tűnt fel Sophienak. Az egyik, hogy hiába hívta Dorát nővérkémnek, ő nem felelt neki vissza hasonlóképpen. Talán még tart a ki nem mondott utálat - háború? A másik az volt, hogy őt is zavarta ez a babona. Miért is mondta Dora? Ő nem tudott erről. Visszanézett Dorara, aki magához próbálgatta ruhákat. Most olyan az arca, mint régen, csak, ha Sophiera kell néznie, akkor változik gonosszá és undokká. Mi történhetett?

Mauro halkan bekopogott az öltözködő lányokhoz.
- Sophie, drágám, gyere, menjünk le, már várnak a vendégek.
Egy halk suttogást lehetett hallani. Hamarosan Dora lépett ki és karon fogta a meglepődött Maurot.
- Ne haragudj, herceg, de Sophie még nincs kész, gyere, menjünk le.
Mauro a lányra mosolygott:
- Nagyon szép vagy most, Dora.
A lány belepirult a dicséretbe. Lassan mentek le a lépcsőn és Dora valahogy hihetetlenül boldognak érezte magát. Nem olyan különleges ruhája, mint Sophienak. Egy halovány kék ruhája volt, mely nyakig zárt. Kis fehér gallér is tartozott hozzá.  Haja ki engedve és csak az alja volt besütve. A ruha hosszú ujjú volt. Egyik kezében egy sötétkék ridikül. Büszkén lépett be a táncterembe és örömmel forgott a tömegben. Mauro felkérte egy táncra és Dora örömmel elfogadta. Boldogan és önfeledten táncoltak és Dora szerette volna, hogy ez a pillanat örökké tartson. De hirtelen a zene elnémult és minden szempár az ajtóra tapadt. Mauro odanézett és megrökönyödött a látványtól. Sophie állt az ajtóban.  Váll nélküli hófehér ruhában, egy hosszú, fehér csipkés kesztyűben. Haja kontyban összefogva, ezzel Dora azt szerette volna, a lány visszafogottabb külsőt kapjon, de helyette egy enyhe érzékiség hatotta át az ifjú mennyasszonyt. Hófehér nyaka meztelenül virított.  Mauro ott hagyta Dorat és Sophiehoz sietett. Megcsókolta a kezét és rámosolygott:
- Gyönyörűséges vagy, Sophia.
A hajához ért és ezzel a mozdulattal a haj elengedte magát majd sűrűn zuhant a gazdája vállára. Mauro egy kicsit zavarba jött és próbálta visszarakni a hajdíszt. Sophie rámosolygott. Megfogta a herceg kezét:
- Hagyja ezt! Nem kell mindenhez értenie.
A herceg elvörösödve felnevetett és Sophie visszarakta az ezüst hajdíszt. Amikor mind a ketten rendbe szedték magukat, Mauro a vendégsereghez fordult és megszólalt:
- Kedves hölgyeim és uraim! Köszönöm, hogy mind el tudtak jönni. Be szeretném mutatni azt a varázslatos hölgyet, aki miatt összegyűltünk. Íme, itt van ő, a jövendőbeli Gianluigo hercegné.
Mindenki tapsolni kezdett és Sophie teljesen meghatódott. Meghajolt az emberek előtt, próbálta megköszöni nekik a kedvességet, de az öröm hangjai elnyomták a lány hangját. Így csak mosolygott és hajbókolt. Amikor az emberek újra táncolni kezdett, Sophie Maurohoz fordult:.
- Nagyon szép vagy! Tényleg. Nagyon tetszel.
- Köszönöm. És most?
- Menj körbe és próbálj minél több emberrel összeismerkedni. Ők ismernek, de te nem ismered őket.
- Nem lesz gond, nyugodtan magamra hagyhat.
Mauro megcsókolta a lány kézfejét, majd szóba elegyedett az egyik gróffal.
Sophie egymaga elindult a vendégsereg felé. Nem tudta, hogy pontosan mit is tegyen. Annyira sokan vannak. Nem is igazán álltak vele szóba, hanem mindenki csak mosolyogva bólintott felé.  Úgy gondolta, hogy mégis csak próbát tesz, és egy úrhoz lépett. A férfi Mauronál nem sokkal lehetett idősebb; frakkot hordott, fehér inggel és fekete nyakkendővel.  Az arca barátságos volt. Nagy barna szemei voltak és őszes -szintén- barna haja. Fehérbort kortyolgatott éppen, és a táncosokat nézte.
- Hogy érzi magát, kedves uram?- kérdezte tőle Sophie. Amikor a férfi meglátta egy kicsit meglepődött, nem hitte, hogy az ifjú ara ilyen közvetlen. Félre nyelt és köhögni kezdett. Sophie megijedt és segíteni próbált.
- Köszönöm, csak egy kicsit félrecsúszott.
Sophie rámosolygott:
- Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni.
- Semmi baj, ifjú hercegi mennyasszony. Hadd gratuláljak. Legyenek nagyon boldogok!
Megfogta a lány kezét, és atyaian megszorította.
- És kit tisztelhetek a gratulálómban?- kérdezte kíváncsian.
-Ó, kérem, bocsássa meg udvariatlanságomat. A nevem gróf Alessandro Pierro. De én is hadd kérdezek valamit. Mi a kegyed neve, mert nem hívhatom még hercegnének?
Sophie felnevetett, majd egyből a szája elé kapta a kezét. Elfelejtkezett magáról. Most nem szabad kacarászni.
- Semmi gond, a herceg egy kicsit érdekesen mutatott be. Sophia Villamont vagyok.
Gróf Pierro szemei kikerekedtek.
- Csak nem Jean Villamont lánya?
- Igen, ismeri a munkáit?
- Igen, nagyon élveztem a könyveit, sajnálom, hogy elhunyt, oly' hamar.
Sophie szomorúan bólogatott.
- Önt hallottam ám énekelni, amikor 15 éves volt.- szólalt meg újra gróf Pierro.
- Valóban?
- Igen. Nagyon tetszett a hangja, kár, hogy felhagyott az énekléssel. Nagyon tehetséges.
Sophie éppen szólni akart, elmesélni, hogy miért is kellett abbahagynia az éneklést, amikor a gróf hirtelen megszólalt:
- Odanézzen! Nem hittem, hogy őket is meghívták. Francesco Montaigo és a neje.
- Francesco Montaigo? Ki az a Francesco Montaigo? -kérdezte Sophie. A név nagyon ismerős volt neki. De nem tudta, hogy honnan.
Abba az irányba nézett, ahová a gróf és összeszorult a szíve.
- A futballista!- suttogott halkan.
- Igen, valóban. Nagyon jó játékos. Csodálom, hogy itt van.
Sophie lesápadt és a grófra nézett:
- Kérem, bocsásson meg, el kell mennem egy pillanatra.
- Semmi gond, én megismerkedek ezzel az érdekes emberrel.

Francesco és a felesége, Isabella később érkeztek. Jó szokás szerint azért késtek, mert Isabella már megint sokáig öltözködött. Haja szőke volt, amit angol felmenőinek köszönhetett. A szemei sötétkékek voltak, nem lehetett annyira tudni, hogy milyen színűek, mert a sok festék eltakarta arcát. Hajában tollak és virágok, nagy része papírból. A ruhája halványrózsaszín volt. Előkelő, de mégis ebben a forgatagban elvegyülő. Fűzőt viselt, így galamb melle lett. Bőre a sok napfürdőzéstől elvesztette eredeti színét, sötét és kopott barna lett. És ez nem állt jól az angol lánynak. Sajnos, ezzel Francesco is tisztában volt. Isabella kezén fehér selyem kesztyű és a kesztyűn gyűrűk. Egy gyűrű hiányzott az eljegyzési gyűrűje, de ezt a férje már észre sem vette. Isabella már nem tudott tetszeni Francesconak. Bármit tett, már nem volt hatással a férfire.
Francesco most meg volt borotválkozva, haja hátra fésülve. Roppant elegánsan festett.  Kezét nem fedte kesztyű, ő szerette érezni az emberek érintését bemutatkozásnál.
Gróf Pierro lépett eléjük és széles mosollyal az arcán megrázta Francesco kezét:
- Ó, Montaigo úr! Elnézést! Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem gróf Alessandro Pierro. Nagyon tetszik az a sport, amit csinál. Komolyan lenyűgöző. Megtanítana?
- Persze. Bármikor szívesen látjuk a csapatban. Bemutatom a feleségemet. Isabella Tudor Montaigo.
A gróf Isabellara nézett és elvörösödött. Vonzónak találta a fiatal Monteigo feleséget. Meghajolt és megcsókolta a hölgy kezét. Isabella nem utasította el, sőt tetszett neki.
- Örvendek, uram.
- És mondja, milyen az estély? - vágott bele Francesco az udvarlásba.
- Nagyon jó. Képzelje, a mennyasszony odajött hozzám beszélgetni, nagyon kedves, talpra esett lány. Én mondom.
- Hol van most az ifjú pár?- kérdezte Francesco.
Alessandro hátranézett, de csak Sophiet látta, aki éppen egy vele egy idős lánnyal csevegett, de csak felszínesen.
- Sophie kisasszony ott van. A herceget nem láttam, azóta mióta bemutatta nekünk az ifjú arát.
Francesco mosolyogva nézett a grófra.
- Megbocsát egy percre? Gratulálok a kisasszonynak.
- Persze, menjen csak, addig én szórakoztatom a kedves feleségét.
Francesco bólintott és elindult Sophie felé, aki háttal állt neki.
- Elnézést, kérem, Sophie kisasszony!- szólította meg a lányt. Sophie mosolyogva nézett hátra, és amikor meglátta Francescot, megállt a szívdobogása és a lába remegni kezdett.
Francesco szemei kikerekedtek, és úgy érezte, hogy vörösödni kezd:
- A névtelen, újságíró kisasszony!- mondta halkan.
Sophie szemei ijedtek lettek és úgy nézett rá, mintha valamilyen bűnt követett volna el ellene. Vérvörös ajkai szólásra nyíltak, de hangot nem adtak ki. Arca lefehéredett és csak állt megrökönyödve. Francesco szeme könnyes lett, nem sírt, de kellemetlenül érezte magát. Tényleg, olyan érzés volt, mintha megcsalták volna. Sok mindent elképzelt a lányról, hogy talán az a gyűrű még sem jelent semmit, és a lány szabad. Akkor, ha megtalálja, talán megölelheti, és hosszan a karjába tarthatja. De ez mind magányos ábránd volt és most, hogy itt áll előtte Mauro Gianluido herceg gyönyörű mennyasszonya már minden képzelgésnek vége. Francesco is kinyitotta a száját, de csak nehezen jöttek ki rajta szavak.
- Én. én. nagyon. Gratulálok önnek.- nyögte ki végül, de nem nézett Sophie szemeibe, mert akkor tudta, hogy a súlyos könnycseppek elárulnák minden érzését.
Sophie meg akarta fogni a férfi kezeit, de csak dermedten állt a sarokban és úgy érezte, hogy a szíve megfagyott. Már sosem fog érezni semmilyen fájdalmat, most akár egy kést is szúrhatnának belé, abba sem halna bele.
Francesco még szavakat formált, de már nem jött ki hang a torkán. Sophie szája elvékonyodott és az apró állát a sírás rázta meg.
- Kérem, bocsásson meg! - mondta hirtelen Francesco és sietve eltűnt a tömegbe.
- Francesco.- kiáltotta Sophie. De a férfit már nem látta. Hirtelen Mauro fogta meg a kezét:
- Mi a baj, Sophie? Könnyes a szemed?
A lány letörölte a könnyeit és mosolyogni próbált.
- Nincsen semmi baj, csak Montaigo úr olyan szép szavakkal gratulált, hogy megkönnyeztem. De most már nincs semmi bajom.
Mauro bólintott és elégtétellel nyugtázta a lány hazugságát. Sophienak reszketett a lelke és azt hitte, olyan hangosan dobog a szíve, hogy mindenki hallja. Az arca továbbra is sápadt maradt és a keze abban a mozdulatban fagyott le, amelyben meg akarta érinteni Francesco kezét. Olyan volt, akár egy szobor. Mauro büszkén nézett a vendégek felé.
- Rendes ember Montaigo úr. Gyönyörű szépen dolgozik. A diadémodon lévő zafírokat és smaragdokat ő válogatja, és ő adja el nekünk. A gyűrűdet is ő készíti. Szavamra, nagyon szépen dolgozik.
Sophie nem nézett Maurora, hanem eleredt a könnye és éppolyan sietve távozott, mint nem is olyan régen Francesco. El akart innen szabadulni, most már nem őt ünneplik, mert ő már nem ugyan az a lány, aki még órákkal ezelőtt vidám mennyasszony volt. Egy érzelmileg felkavart, zavart ember. Felkapta a ruhája alját és elfutott. Kiment a teremből és magányos sétára indult a fagyos folyosón. Fázott a válla. De még mindig csak azt a furcsa hideg, acélos fájdalmat érezte a szívében. Szemeiből potyogtak a könnyek és ő sem tudta, hogy miért. Ennek így kellett történnie. Ekkor egy zongoraszó ütötte meg a fülét. Az ő szobájából jött. Egy mélabús dallamot játszott. Sophie a falhoz simult és hallgatta a dallamot, mely újra és újra ismétlődött. Lassan belevésődött az agyába az egyszerű dallam. Szerette volna látni, hogy ki játssza.  Amikor benézett, felforrósodott körülötte a levegő. A zongora előtt Francesco ült és dallamra mozgott az ajka hangtalanul. Sophie nem sokáig nézhette ezt a furcsa képet, mert lentről hallotta, hogy a herceg keresi. Francesco pedig csak játszott, mert ezzel meg tudta nyugtatni háborgó lelkét. Már megváltozott a külseje és a jelleme is. Ahogy ült és lágyan a zongora felé hajolt jobban hasonlított a gondolataitól oly' megzavart Mozarthoz, mint Francesco Montaigohoz. Világos barna haja ziháltan zuhant előre. Szemei szorosan lehunyva. Talán Sophiera gondol? Talán elméje csúfot űz belőle, mert minden hang, melyet leüt a zongorán őt rajzolja le. Először csak a szépen vágott barna szemeket, majd a kis fitos orrot, a tetszetősen ívelő, duzzadó vérvörös ajkakat - melyet minden földi élvezettel csókolna mohón-, aztán a hófehér arcot, melyet keretbe foglal a barna, dús haj. Az a csodás alak, mely a szoborokéhoz hasonló. Francesco megállt a játékban és előre nyújtott a kezét, hogy elérje képzelgését, de csak a levegőt markolászta. A maga elé varázsolt Sophie rámosolyodott és semmi vált. Francesco megrázta a fejét és lehajtotta a zongora tetejét.
Ahogy Sophie visszatért, meglepetten tapasztalta, hogy újdonsült ismerőse, Pierro gróf egy hölggyel táncol önfeledten. Ha tudta volna, hogy ki az a nő, biztos meglepődött volna. A hölgy Isabella Montaigo volt személyesen. Sophie csak biccentett egyet a fejével és jó szórakozást kívánt a grófnak majd tovább ment.
Sophie már nem élvezte annyira az estélyt, Francescot pedig nem látta többször, de amikor felment a szobájába, hogy aludjon; a zongora teteje nem volt lehajtva és az egész szobát egy különleges illat fedte be. Ez Francesco illata volt. Sophie mélyen magába szívta az illatot és ez olyan volt, mintha a férfi mellette lett volna. Nem értette, hogy mi történik vele. Nem is ismeri azt az idegent, de mégis annyira kötődik hozzá. Vajon Francesco is ezt teszi? Sophie nem tudta. Levette az ujjáról a gyűrűt és az éjjeli szekrényre tette. Ezen az éjszakán nem mennyasszony.

 

Az elfelejtett altató

1898. áprilisa,

Mauro nem akarta elengedni egyedül Sophiet Veronába, de a lány annyira kérlelte, hogy nem tudott neki ellenállni. Fontos volt neki, hogy elmenjen.
Felvette a kapcsolatot egy Angela Gattuso nevű idős hölggyel, aki szeretné, hogy megírna a családja tragikus történetét. A történet vázlata felkeltette Sophie érdeklődését és szinte egyből igent mondott. Angela megírta, hogy már nem nagyon tud utazni, mert már túl öreg ahhoz, de, ha Sophia eljön, akkor szívesen elmesél mindent. Mauro ismerte az öreg hölgyet nagyon jól, így beleegyezett hosszú kérlelés után.
Csak két nap!
Ez volt a kikötése. Sophie mindenbe beleegyezett, csak végre hallhassa az egész történetet. Szerette volna hallani, hogy mi történt azzal a kisfiúval, aki a temetőben született, és hogyan halt meg az édesapja.
Sophie egész úton izgatott volt és nem tudta, hogy fogja kibírni az utat.
Nem is vette észre, hogy Mauro az utóbbi időben mennyit változott. Régen visszahőkölt volna attól az ötlettől, hogy Sophie több kilométert utazzon egy történetét és, hogy megírja. Most elengedte és szóba sem került az írással kapcsolatos aggodalmai. Annyira boldognak látta mennyasszonyát, hogy nem volt szíve elvenni ezt tőle.
Sophie kocsija egy régi bérház előtt állt meg. A lány kilépett a kocsiból és az ajtóban egy öreg, de mégis fenségesen, tündöklő úri hölgy várta.
- Sophie Villamont! Üdvözlöm, gyermekem! - kiáltott a nő és kezet nyújtott a lánynak. Sophie kezet fogott vele.
- Angela Gattuso vagyok. Nagyon örülök, hogy el tudott jönni, szeretném, ha valaki leírná a családom balsorsú históriáját. Annyi sok szörnyűség történt, hogy jobb őket számon tartani.
Sophie rámosolygott a jó kedélyű, öreg hölgyre.
- Nagyon örülök, hogy engem választott. Eléggé érdeklenek a történetei.
Angela rámosolygott és kinyitotta a lakása ajtaját. Angela ébenfa fekete hajában bele-beleszőtt az idő pár ősz tincset. Ruhája fehér és lila. A mellén egy bross. Egy kicsit ki volt festve, de ez nagyon jól állt neki. Egy üvegajtó másik oldalára vezette ifjú vendégét, oda, ahol volt két fotel egy asztalka, rajta virágcsokor és egy öreg, poros zongora.
Angela leült és a lányra nézett:
- A kis húgom is ennyi idős lehetett, mint maga kedveském, amikor terhes lett. A férje a kitűnő hegedűművész, Vincenzo imádta őt. Emlékszem, mennyire örültek annak a kis jövevénynek. Lucia, a húgom nagyon vigyázott, hogy a baba teljesen egészségesen jöjjön világra. Szerettem őt babusgatni, tudja, ő anya nélkül nőtt fel. Szinte nem is ismerte az édesanyánkat.
- Mennyi volt a korkülönbség önök között?- vágott bele Sophie.
- Tizenöt év. Olyan volt, mintha a lányom lett volna. Én neveltem fel, akár csak a fiát. De haladjunk sorba. A húgom, imádta a férjét és nem tudta volna elviselni, hogy nélküle szülje meg a gyermekét. Utána ment, gondoljon bele terhesen elindult egy másik országba, hogy Vincenzo ott legyen abban a pillanatban. Az út közepén szülte meg a kicsi gyermekét. Egy temetőben. Egy temetkezési vállalkozó segített neki. De túl fiatal volt és gyenge, belehalt a szülésbe. Sosem látta a fiát, vagy a férjét.
- Hát fia született?
Angela bólintott és folytatta:
- Igen, egy tündéri kisfiú, aki olyan volt, mint egy angyal. Imádnivaló volt és csak az édesapja maradt számára. Mi művészfajták vagyunk, így zenét tanult tőlünk és képzelje, az a kis pokoli kölyök, már három évesen úgy játszott a zongorán, mint egy igazi mester. Később már magától írt dallamokat. de. de nem sokáig.
Angela szemei megteltek könnyel és a hátát megrázta a néma sírás. Sophie felugrott és átkarolta az öreg hölgyet:
- Nyugodjon meg, asszonyom. Kérem.
Angela letörölte a könnyeit, és megfogta a lány kezeit.
- Köszönöm a kedvességét. Kérem, bocsásson meg, de innom kell egy csésze teát. Velem tart?- kérdezte a nő. Sophie bólintott.
Amikor Angela kiment a szobából, Sophie a zongorához lépett. Először csak nézegette, majd egy hirtelen mozdulattal kinyitotta. Vonzották a fekete-fehér billentyűk. Egy ismeretlen dallamot játszott, amit nem is olyan régen hallott. Azt a dallamot, amit Francesco játszott. Ahogy elkezdte játszani, hirtelen csörömpölés hallatszott a konyhából és hamarosan megjelent az ajtóban Angela.
- Honnan ismeri ezt a dallamot?- kérdezte zihált hangon az öreg hölgy. Sophie elkapta a kezét, mintha a billentyűk égetnék.
- Ó, kérem, bocsásson meg! Illetlen vagyok, nem lett volna szabad a zongorához nyúlnom!
Angela odalépett a lányhoz és a két kezével megfogta a lány vállait.
- Ez most nem számít! A dallam! Honnan ismeri?
- Hallottam. Nem is olyan régen. De úgy gondolom, ez egy darabkája egy egész dalnak.
Angela szemeit könny öntötte el és leült a zongorához. Gyorsan leütött pár hangot, majd reszkető hangon énekelni kezdett:

"Egy messzi királyságban, távol innen,
Nagyon messze, hol harag nincsen.
Él egy fiú, aki mindig jó,
Okos, lelke tiszta, mint a hó.
Mindenki érte rajong, így hívják: hercegem,
Drága hercegem, csak te vagy nekem.
S, ha édesanyád csak simogat, átkarol,
Azt súgja: Francesco, te hozzám tartozol."

Sophie megdöbbent. Nem tudott mit mondani. Valahogy olyan ez, mint a kirakós játék. A darabok teljesen összeillenek. A dalban benne van a Francesco név, és ezt Francesco játszotta.
- Mondja, hogy hívják az unokaöccsét?
- Francesco Montaigo.
Sophie leejtette a kezéből a jegyzeteket. Le kellett ülnie.
Ez nem lehet igaz!
Ez már nem véletlen!
- Tudja, hogy ki vagyok én? -kérdezte rekedt hangon a lány.
- Ezt hogy érti?
- Tudja, hogy én Gianluigo herceg jegyese vagyok?
Angela megrázta a fejét:
- Sajnálom, ezt nem tudtam.
- Nem olvas újságot, de. ezt nem értem. Azt mondta, hogy mindig olvassa az írásaimat és azért választott engem, mert teszik, ahogy írok. Hogy- hogy nem tud az eljegyzésről? Minden újság lehozta!
Angela széttárta a karjait:
- Én nem minden hírt olvasok el. Csak azt, amelyik megérdemli és érdekel.
- Akkor, azt sem tudja, hogy ismerem Francescot. - gondolta a lány. Beszélgetésüket egy halk kopogás szakította félbe.
- Az igazi boldogság nem mindig akkor jön el, amikor várod. Nem mindig akkor vagy boldog, amikor minden tökéletes. Az ember ennél egy kicsit bonyolultabb szerzet. Most, ne haragudjon, de ki kell nyitnom az ajtót, mindjárt jövök.
Sophie bólintott és leült a zongora mellé.
- Francesco miért hagyta abba a zenélést?- kiáltotta ki Angelanak. Nem jött válasz, csak halk pusmogás. Az ajtóban megjelent Angela és intett a lánynak:
- Mindjárt választ kap mindenre, várjon egy kicsit, elintézek valamit és jövök azonnal.
Sophie rámosolygott és leütötte a hangokat a zongorán. Csak annak a furcsa dalnak a szövege járt a fejébe. Játszotta a dallamot és próbálta a szöveget ráénekelni:
- "Mindenki érte rajong, így hívják: hercegem, drága hercegem, csak te vagy nekem. S, ha édesanyád csak simogat, átkarol, azt súgja: Francesco, te hozzám tartozol!"
Kedvelte ezt a dalt és még akkor nem is tudta, hogy ez a szerzemény Angelaé. Egymás után többször ütötte le ezt a hangokat a zongorán és énekelte a szöveget.
Hirtelen az ajtó felé nézett és kezei megmerevedtek. A hangja elcsuklott. Az ajtóban Francesco állt és a kezében a kalapját gyűrögette.
- Honnan ismeri az altatóm szövegét, Sophie?
Sophie felugrott a székről és hátrálni kezdett. Megijedt. Miért érdekli őket annyira ennek az altatónak az eredete?
Francesco közelebb lépett hozzá és újból feltette a kérdést:
- Kérem, Sophie! Mondja meg! Honnan ismeri a dalt?
- Az estélyen hallottam. Ön játszotta a szobámban! Nem emlékszik?
Francesco a homlokára tette a kezét:
- Az ön szobájában voltam?
- Igen, csak az én szobámban van zongora.
Francesco a földre szegezte a tekintetét.
- Nagyon sajnálom, nem akartam a szobájában tartózkodni, csak nagyon örültem, hogy találtam valahol egy zongorát, mellyel segíthettem a lelkemen.
Sophie már nem rettegett annyira és elhagyta az annyira biztos sarkot. Elindult Francesco felé és egy méterre megállt tőle.
- Miért kellett megnyugtatnia a lelkét?- kérdezte a lány.
Francesco nem gondolkozott azon, hogy helyes, amit mond, ez már nem számított.
- Ön miatt.
Sophie nem válaszolt, hanem leült a zongora mellé.
- Kérem, eljátszaná nekem azt a dalt!
Francesco elmosolyodott és ez a mosoly életet varázsolt, eddig fakó arcára.
- Miért is ne!- mondta és leült Sophie mellé. Egymásra néztek és Francesco nagy levegőt vett. Felemelte a kezét és játszani kezdett. Ura volt a zenének és mindennek, ami a zongorából született. Most, hogy emlékezett az egész altatóra, sokkal egyszerűbb volt játszani. Sophie csak nézte a férfit, aki elvesztett magában 20 évet. Azóta nem játszott ilyen önfeledten. Ahogy játszott, a muzsika körbefogta, és gyengéden simogatta őket. Sophie lehunyta a szemét és az ajka akaratlanul is kinyílt. Énekelni kezdte azt a szöveget, amit nem is olyan régen Angelatól hallott.
Az üvegajtón keresztül nézte őket a jó nagynéni, és az öreg szíve beleborzongott a látványba. Örült és 20 év után újra boldog volt. Felnézett egy képre, mely egy fiatal lányt ábrázolt. Szőkés- barna haja, dúsan omlott vállára. Szemei sötétzölden ragyogtak. Bőre barna és egészséges. Arca ragyogó és ámulatba ejtően szép.
- Látod, Lucia.- mondta a kép felé az idős hölgy .- A te Francescod újra boldog. Visszakapta. Már nem kell többé félni. Megtalálta az ő múzsáját, a kis pacsirtáját. Kellett egy kis segítség, de mire való egy nagynéni, ha nem arra, hogy segítsen?
Francesco mosolyogva nézett a lányra és fejet hajtott neki:
- Köszönöm, köszönöm!!! Visszaadta azt a dallamot, ami mindig gyerekként erőt adott nekem.
- Nem kell semmit sem megköszönnie. Kérdeznék valamit. Miért nem játszik? Rendkívülien bánik a hangszerrel. Eddig csak az alaphangjait hallottam az altatónak, de ahogy ön játssza az már egy tökéletes dal, egy mű!
Francesco arcát egy kis pír öntötte el és lenyomott pár hangot a zongorán:
- Régen valóban magam írtam a zenedarabokat, de apám halála után már valahogy az a tehetség eltűnt. Már nem tudtam leülni és önfeledten játszani, mint azelőtt. Már nem volt rá szükségem, az kellett, hogy erősítsem magam. Kemény akartam lenni, de nem csak külsőleg, hanem belsőleg is. Nem tölthettem órákat a hangszer mellett. Futottam és úsztam. Aztán jött a futball és azon voltam, hogy én sajátítsam el a legjobban ezt a játékot. Nem maradt hely a zenének szívemben.
- De az altató.- vágott bele Sophie.
- Igen, az altató az merőben más volt. Annak a dallamával tudtam magam megnyugtatni. Valaki iszik, ha ideges vagy mérges. Én futottam és dúdoltam. Aztán kopni kezdett a szövege és csak az utolsó sorok maradtak meg. Érdekelt, hogy miképpen is hangzott a dal és mindig ezt játszottam, ha egyedül voltam, vagy, ha magányosnak éreztem magam. Mondja, Sophie nem különös, hogy pont ön jutatja eszembe? Ön, akinek a jelenléte zavarba ejt, és a büszkeségem is olvadozni látszik, ha látom. Ön, drága, hercegné!
Sophie arcáról lefagyott a mosoly és felugrott a székről. Összeszedte a földről a jegyzeteit és a kalapját kereste.
- Még nem vett el a herceg. Mennem kell, sajnálom.
Francescohoz lépett és kinyújtotta felé a kezét:
- Nagyon örülök, hogy végre beszélgettünk egymással és annak is, hogy megtalálta az altatóját. Isten áldja, kedves uram!
El akart menekülni, mint Francesco az estélyről, de a férfi eléállt és gyengéden ránézett:
- Kérem, bocsásson meg nekem, drága kisasszony!- mondta és megfogta a lány kezét, majd leheletnyi csókot adott s kesztyűs kézfejre.- Bocsásson meg hát, és maradjon.
Sophie lélegzet visszatartva figyelte Francescot, majd levette fekete csipkés kalapját:
- Rendben van. Elfogadom a bocsánat kérését, de csak egy feltétellel. Kezdjen újra játszani. Mutassa meg mindenkinek, hogy mennyire tehetséges. Önt, most úgy ismerik, mint drágakő-kereskedőt, vagy kiváló futballistát. De magában sokkal több van. Ez varázslatos zsenialitás! Kérem, ne hagyja, hogy minden tehetségét, csak a négy fal hallja!
Francesco elgondolkozott, majd derűs arccal válaszolt:
- Én magam is gondolkoztam hasonló dolgon. Csak eddig nem volt múzsám. Nem találtam meg a dalomat, nem találtam azt a valakit, aki ihletet adhatna. De, ön! Ön mindent megadott, alig pár perc alatt. Elgondolkozom, hogy mi legyen a helyes döntés.

 

Egy másik élet

 

Francesco végül is döntött és úgy érezte helyesen. Újra zongorázni kezdett és sokkal termékenyebb volt, mint gyermekkorában. Nem oszthatta meg örömét Sophieval, mert tudta, hogy a herceg magához láncolta, valószínűleg dühöngene, ha meg tudná, hogy pontosan mi is történt. Francesco sikereit Angela jó szemmel nézte és olyan volt, mintha visszakapta volna, rég' eltűnt unokaöccsét.
Isabellaval teljesen más volt a helyzet. Ő majdnem elájult, amikor meg tudta, hogy a férje ott hagyja jól fizető, biztos állását, abba hagyja a futballozást, és helyette felcsap zenésznek.
Idegesítette és felháborította!
Nem tudott beszélni a férjével, mert ő örökké komponált, és felszabadultan járt fel s alá a lakásban. Isabella nem tudta mi lelte. Annyit érzett, hogy Francesco még jobban elhanyagolja. Házasságuk elején néha együtt töltötték az éjszakát, de azokat az éjjeleket sem lehetett szerelmes, forró éjszakáknak hívni, hanem inkább a férj teljesítette a kötelességeit. Aztán egy nap Francesco egy másik szobába költözött. Isabella nem értette, hogy miért, ő sem volt szerelmes a férfibe, de legalább szólt hozzá és néhanapján megérintette vagy megcsókolta-pontosabban, szerette volna megcsókolni. De Francesco elhúzódott tőle és fennhéjázó lett. Nem volt csúnya, akkor miért nem tetszik a férjének?
Talán ezen okok miatt történt, ami történt.

Gróf Pierro Velence határain kívül lakott egy elég nagy méretekkel rendelkező kastélyban. Családi örökség volt. A gróf hatalmas vagyonnal rendelkezett, ezeket javarészt elődei gyűjtötték össze a hosszú esztendők során. Alessandro Pierro magányos ember volt, nem volt családja. Nem igen vágyott rá. Eléggé vallásos emberként nem talált olyan hölgyet, akivel összeköthetné életét. Alessandro 40 éves volt, amikor elment Gianluigo herceg eljegyzési estélyére. Az az este teljesen megváltoztatta az életét és már semmiben nem volt biztos. Naphosszat olvasta a Bibliát, hogy válaszokat keressen. Bűnt követ el? Valószínűleg, de akkor, hogy kap bűnbocsánatot?
Akkor nem gondolt ilyesmire, amikor az ifjú Montaigo asszonyt tartotta a karjaiban.
Isabella sietősen rohant be a Pierro - kastélyba és Alessandro eléfutott:
- Mi történt, drágám? - kérdezte a gróf.
- Alig tudtam elszabadulni. Az ostoba szobalány utánam akart jönni, mert az a bolond férjem megbízta, hogy sose hagyjon egyedül. Ezzel akar vigasztalni. Ő, persze nem néz rám.
Alessandro megsimogatta Isabella arcát és nyugtatta:
- Szépséges, Bellam. Szükséged van egyáltalán Francescora? Itt vagyok neked én! Ő nem ér hozzád, míg én elárasztalak csókjaimmal, a karjaimba zárlak és megóvlak mindentől.
- Igazad van, drága grófom.- felelte Isabella és forró csókban olvadtak össze. Majd megsimogatta a férfi őszes tincseit.
- Te teljesen más vagy, melletted, tudom, hogy milyen, ha szeretnek és én is viszont szerethetek.  Olyan boldog vagyok melletted, mintha a gyermekkoromat élném még egyszer! Mond, hogy mindig mellettem maradsz!
- Így lesz, kedvesem.
- Mond, hogy mindig így lesz és, hogy sosem mész el!
- Hát, persze. Ne félj, kedves Bellam. Te az én Grófném vagy és mindig az leszel!
- Nem küldöd el sosem a te Grófnédet?- kérdezte aggódva Isabella.
- Sosem.- felelte Alessandro és újra megcsókolta a lányt. Ölbe kapta és elindult vele az emelet felé.

Sophie levelet kapott, és amikor meglátta a feladót, a szája mosolyra állt. Nevetve futott fel az emeletre és kopogás nélkül berontott Mauro szobájába. A férfi meglepetten nézett fel:
- Sophie! Mi történt? Miért vagy olyan izgatott?
Sophie nem szólt semmit, hanem leült az egyik fotelbe és feltépte a borítékot. Két díszes meghívó volt benne.
- Emlékszik, még Montaigo úrra? -kérdezte végül Sophie. Mauro bólintott:
- Természetesen. Ő készíti neked az ékszereket az esküvőre. Miért? Ő írt?
Sophie odanyújtotta neki a meghívókat. Mauro kinyitotta és hangosan olvasni kezdett
"Tisztelettel meghívom Önt Francesco Montaigo első önálló estjére."
Mauro felnézett a mennyasszonyára, majd észrevette, hogy a meghívóból egy kis papír esett ki. A herceg lehajolt és olvasni kezdte.
"Drága Sophie! Köszönöm a bíztatást. Köszönöm a dalt. Remélem, láthatom az este. Francesco"
Mauro féltékenységtől sárgán lángoló szemekkel nézett Sophiera:
- Nem gondolod, hogy meg kellene magyaráznod valamit, édes mennyasszonyom? Drága Sophie?! Köszönöm a bíztatást?! A dalt?! Francesco?! Már ilyen kapcsolatban vagy egy férfival?!
Sophie ráharapott az alsó ajkára és félelem öntötte el. Nem látta még Maurot ilyennek, a herceg szinte tombolt.
- VÁLASZOLJ, HÁT!!!- kiáltott Mauro és rácsapott az asztalra. Sophie összerezzent és az ajtó felé lépett.
Mauro megkerülte az asztalt és a papírlappal a kezében Sophiehez közeledett. A lány fenyegetve érezte magát, most először a herceg mellett.
- MOND MEG, HÁT! MIT JELENTENEK EZEK A SZAVAK?! - kérdezte kiabálva a herceg. Sophie érezte, hogy egy könnycsepp végig csorog az arcán. Ránézett a vőlegényére és alig ismerte fel. Sosem látta még ilyennek. Hirtelen kirohant az ajtón és rohant le a lépcsőn. Ott neki ment Doranak. A lány eléggé meglepődött, amikor meglátta Sophie könnyes arcát.
- Mi történt? - kérdezte kedvesen. Sophie nem felelt, csak a fejét rázta és futott tovább, ki a kapun.
Dora felsietett a herceghez és kérdőre vonta őt:
- Mi történt? Miért sír Sophie?
Mauro odanyújtotta a kis papírt. Dora elolvasta a szöveget, de nem értette még így sem, hogy mi a baj.
- Emiatt vesztettek össze?
- Ez neked, nem elég ok?
Dora elmosolyodott, de a mosolya mögött hatalmas szomorúság húzódott:
- Ha jól emlékszem, neked ennél kevesebb ok is elég volt.
Mauro ijedt szemekkel nézett Dora zöld szemeibe.
- Kérlek, ne bánts te is!
A lány megfogta a herceg karját és keményen a szemébe nézett:
- Sophie nem csal meg. Nincs neki senkije. Erre felesküszöm, akár az életemre is! Ez a Francesco senki! Téged szeret! A kérdés csak az, hogy te szereted-e?
Mauro lesütötte a szemeit és megfogta a kezeit:
- Ne haragudj, Dora, de nálad is jobban szeretem.
A lány szemei könnyesek lettek és nagyot nyelt:
- Akkor miért bántod? Menj utána és mond el, mit érzel. Meg fog hallgatni. Ne bántsd. Az én szívem már össze van törve, az övé ne legyen.
Mauro a lányra mosolygott és megcsókolta a homlokát:
- Ezt sosem fogom neked elfelejteni. Köszönöm!
Dora bólintott és kérte a herceget, hogy ne várjon tovább, keresse meg mennyasszonyát.
Sophie a labirintuskertben ült és csak potyogtak a könnyei. Ezzel öntözte a harmatos pázsitot. Hirtelen egy árnyék vetett szürke fényt a pázsitra. A lány felnézett. Előtte Mauro állt. Rámosolygott. Letérdelt és megfogta a lány kezét:
- Ne sírj, kedvesem. Ne haragudj rám. Csak te ismersz engem jól. Te látod, szívem bolond, féltékeny titkait. Csak te vagy, akit mindig akarok. Mostantól és mindörökké vágyok rád.
Sophie gondolatai mást súgta a lánynak:
- Titokban én mást szeretnék, de ezt nem mondhatom el neki. Csak az éjjel az enyém, akkor nem az övé vagyok, hanem másé. Akkor jó tudni, hogy más vár rám. Mostantól és mindörökké már nem vágyhatok másra.
Mauro megsimogatta a lány arcát:
- Te nem idevaló, édes más világi lény vagy, aki titkon belopódzott elmémbe, és örökre ott maradt. Csak azt akarom, hogy tudd: te vagy, akire vágytam. Te teljesíted be a mindent és te vagy az örökkévaló is.
- Ezek nagy szavak, herceg!- szólalt meg hirtelen Sophie. - Nem valók hozzám, és Ön sem gondolja komolyan. Ezeket, a gondolatokat hagyja meg a költőknek.
Mauro elmosolyodott és megcsókolta a lány kezét:
- Ne haragudj rám, Sophie. Őrült voltam. De tényleg szeretném tudni, hogy mi történt, miért írt neked ilyeneket az a férfi.
Sophie oldalra fordította a fejét.
- Pont neki mondjam el? Pont annak, aki előtt nem lehetek önmagam! Nem értené meg ezt a furcsa kapcsolatot!
- Csak egy ötletet ajánlottam neki. Hallottam játszani és kitűnőnek tartottam.
- És a dal?
- Volt egy régi altató. De ez már nem fontos, csak Francesco. azaz Montaigo úr számára.
Mauro két kezével keretbe foglalta a lány arcát:
- Válaszolj ostoba kérdésemre! Ugye nincs köztettek semmi?
- Nincs, és erről soha többé nem vagyok hajlandó beszélni!- felelte felcsattanva Sophie és felállt. Mauro nem foglalkozott azzal, hogy ő herceg, átölelte a lány térdét:
- Ne haragudj, Sophie.
A lány azonnal lehajolt hozzá, és megsimogatta Mauro arcát:
- Ne alázkodjon meg, jó herceg. Nem haragszom Önre.
A férfi bólintott.
Dora mindent látott az ablakból és halkan megszólalt:
- Hát, megtette. Mégis csak vannak érzések ebben a konok Gianluigoban!

Este a herceg és Sophie elment Francesco estélyére. A férfi a lakásában szervezte. Ezt többen támogatták, mert annak nagyobb varázslata volt. Láthatták azt a helyet, ahol a művész alkotott.
Francesco csillogó szemekkel játszott és az összes vendég ámulatba ejtően figyelte. Senki sem értette, hogy idáig hol bujkált ez a zseni!
A herceget is rabul ejtették a mesés dallamok, olyan volt, mint egy bársonyos ágy, melybe belezuhanhatott. Hol volt már Beethoven?! Sophie végig szorított a művésznek és gyönyörrel figyelte a elegáns férfi mozdulatait. Francesco az első sorba ültette őket. Persze Sophiet nem csak a csodás zene hangjai ejtették rabul, hanem a felettébb csinos zongorista is. A lány szemei a szerelemtől csillogtak és lehunyta őket, hogy Mauro észre ne vegye. Ilyenkor még mindig látta maga előtt Francescot, aki fenséges fényben ül és játszik. A fenséges fény, maga a tehetség. Engedelmesen hátra simított hajjal és egy elég kényelmetlennek tűnő, de felettébb jó piros kabátban. Lába mindig a pedálon pihen és így valóban Francesco úgy festett, mint nagy elődei.  Sophie sejtette, hogy valami különlegeset fog hallani, de ez több volt a különlegesnél, mert amikor a zene véget ért, furcsa hideget érzett. Visszatérés a valóságba. Ez nem volt jó, mert amíg Francesco játszott, addig a szobrok életre keltek, a virágok álmosan kinyújtóztak és a gyertya lángjának árnya ismeretlen táncot lejtett a falon. A falak élénk színei a hallgatóságra borultak és mindenki libabőrös lett a dallamok hatására.
Francesco felállt és vastaps tört ki, meghajolt majd megszólalt:
- Köszönöm, hogy mindenki időt tudott szakítani erre a kis zenés estére. Utoljára, engedjék meg, hogy egy számomra fontos dalt eljátsszak önöknek. Kérem, Sophie megtisztelne, ha segítene. Kérem, énekeljen nekem...
Sophie teljesen meglepődve nézett a férfire. Francesco kinyújtotta a kezét a lány felé. A lány nem tudott nemet mondani annak a csodaszép kéznek. Megfogta és már nem is hallotta a herceg szavait:
- Sophia! Hova mész? Maradj!
De Sophie addigra a zongora mellett állt és bemelegítette a hangját. 
- Az altatót.- súgta neki Francesco.
- Én is arra gondoltam.- válaszolta a lány. Majd a hallgatóság felé fordult:
- Tisztelt hölgyeim és uraim! A most következő dal eléggé fontos a művésznek, remélem, hogy megfelelően fogom énekelni. Kedves herceg, bocsássa meg, de ez a dallam jómagamat is rabul ejtette, bízok benne, hogy önök és drága Mauro, ön is megtalálják a csodát benne.
Francescora nézett és a zongorán megszólaltak a bűvös altató hangjai. Sophie csodásan festett az éjfekete zongora mellett. Egy fehér ruha volt rajta, dísz nélkül. Nyakában egy vékony gyöngysor. Vállai kilátszódtak, kezén hosszú, fehér kesztyűt viselt és az egyik kezében legyezőt tartott. Haja hosszan omlott a hátára és benne apró ezüst csillagok voltak.
Énekelt és mindenki csodálattal nézte. De az annyira ismert dal most, mégis más fordulatot vett. Nem úgy jöttek a szavak, mint, ahogy Angela mondta.

"Egy messzi királyságban, távol innen,
Nagyon messze, hol harag nincsen,
Él egy férfi, aki mindig jó,
Bátor, lelke tiszta, mint a hó.
Mindenki érte rajong, így hívják: hercegem,
Én drága hercegem, csak te vagy nekem.
S, miközben csókollak, két karom átkarol,
Súgom: Francesco, te hozzám tartozol."

Francesco kikerekedett szemmel nézett a lányra. Sophie nem értette, hogy miért. Majd végig gondolta és feleszmélt, hogy a szöveget teljesen átírta. Már nem egy kisfiú altatója volt, hanem egy bánatos szerelmes vallomása. Elvörösödött, és nem mert a férfire nézett. Teljesen szégyenbe hozta magát. A legyezőjét az arca elérakta. Mauro felugrott és a lányhoz akart lépni. De Sophie ellökte a herceget és kirohant a szobából. Pontosan egy csókolózó párral ütközött. A pár pedig Alessandro volt és Isabella. A gróf meglepődve nézett a lányra.
- Ó, Sophie! Öröm önnel újra találkozni!
Sophie ijedt szemekkel nézett a férfire és a hölgyre, aki éppen kibontakozóban volt az öleléséből.
- Bocsásson meg, Pierro gróf!- dadogta a lány és tovább állt.
A gróf utána kiáltott:
- Csodaszépen énekelt, hölgyem! Pont úgy, mint amikor 15 éves volt.
Sophie nem figyelt már a grófra, hanem futott el. Gyalog nem mehetett haza, mert az út elég hosszúra nyúlt volna. Fogott magának egy bérkocsit és még mindig lángoló arccal ült bele.
Mauro nem értette, hogy mi történt a kedvesével. Próbálta megmenteni helyzetet és odalépett Francescohoz. Megszorította a kezét:
- Valóban, tökéletes muzsikus. Mit szólna, ha írna egy indulót az esküvőmre? Úgy látom, hogy Sophie is eléggé kedveli önt. Biztosra veszem, hogy örülne neki.
Francesco elmosolyodott:
- Én pedig abban vagyok biztos, hogy ennek nem örülne Sophie kisasszony. Ne haragudjon, herceg, de nem tudok írni önnek semmit.
A herceg arcáról lefagyott a mosoly:
- Ezt, hogy érti?
Francesco nem felelt. Akkor még félt, hogy a herceg megbünteti a válaszáért. Nem tudta, hogy kockáztathat e. Vajon csak a vak véletlen folyamata ez a dal?
- Sajnálom, herceg, nem vállalom. Bocsásson meg, de a többi vendéggel is foglalkoznom kell.
Majd ott hagyta Maurot, aki azt érezte, őt most megsértették.
- Engem nem szoktak visszautasítani!- mormogott.
Felkapta a köpenyét és szinte köszönés nélkül távozott.
Amikor hazaért, az első mozdulata az volt, hogy megnézte, milyen állapotban van a kedvese.
Sophie magzati pózban feküdt. Lábát szorosan a hasához húzta. Az egyik kezében egy gyűrött zsebkendő. Mauro kivette a kezéből. A kis anyag könnyel áztatott. Megsimogatta a lány homlokát.
- Aludj, édes kis pacsirtám. Nem fog többé háborgatni ez a Francesco Montaigo. Nem hagyom .- suttogta halkan.
Amikor kiment a szobából, Sophie kinyitotta a szemét és csendesen megszólalt:
- Akkor azzal megöl.

 

Gyengék döntései

1898. nyara, Velence

Isabella fáradtan és gyűrött arccal ért haza. Durván bánt a szobalánnyal. Egyedül akar lenni. Lerogyott az egyik díványra. Nem tudta, hogy hol van. Az alkohol hatása még mindig tartott. Csak több óra múlva ébredt fel. A szemét bántotta a déli fény. Fel akart kelni, hogy elhúzza a függönyt. De nem volt ereje. Felült, hogy körbe nézzen, de akkor elborzadt. Úgy festett, mintha egy hurrikán futott volna végig a szobán. Férje kottái szétszórva. A zongorán mindenféle ruhanemű.  A földön üres boros üvegek mindenhol, ahol a szem elállt. Isabellanak fájt mindene.
Átkozott másnaposság!
Sminkje szétkenődve az arcán. Haja összeborzolva. Ruhája gyűrötten.  Amikor felállt, egy kicsit megszédült. Mióta elment Francesco Veronába minden tönkre ment. Isabella lehajolt, hogy megtalálja a kedvenc bojtos papucsát, de a több réteg újságpapír és üveg alatt lehetetlen volt bármit is meglelni.
- Istenem! Ezt a szemétdombot!- kiáltotta. Majd próbálta összeszedni a szemetet, de elég hamar megunta. Sosem végez!
Hogyan is lett ez a nagy kupleráj?
Igen, ő mindig tombolt, ha meglátta a férjét az újságban. Olyankor tört és zúzott. Nem látott és nem hallott. A kottákat széttépte és ivott. Elkeseredett és szánalmas volt.
Ő nem ezt szerette volna. Leült a földre, a szemétkupac közepére, és a kezébe vett egy üveget és úgy fogta, mint egy gyermeket:
- Ez nem az én életem! Nem értek én a művészekhez! Nem vagyok múzsatípus és Francesco sem tart annak. Takarítani sem tudok, nem vagyok cseléd. Én a táncra és a szórakozásra születtem! Nem akarok egy zenész felesége lenni, azt várni, hogy mikor megy csődbe, és akkor utcára kerülünk! Nem! Ez nem az én életem! Ez nem velem történik! Ez nem lehet! Régen minden annyira szép volt. Estélyekre jártam, táncoltam önfeledten. Felvettem a legszebb ruhám és a férfiak imádtak. Tollat és papírvirágot tűztem a hajamba. Én voltam a legszebb. De mit is tehetnék? Ha a férjem meghalna, gyászolnám, de csak, amíg kell. Nekem férfire van szükségem és nem egy álmodozóra! Egy álom nem vehet nekem ékszereket! De egy férfi!!! Az teljesen más.
Felkászálódott és a mosdóhoz támolygott. Kimosta a száját és az arcát. Új sminket készített, átöltözött és kilépett a lakásból Egy igazi férfihez tartott, aki tudta, hogy eltartja. Tőle mindent megkap. Szerelmet, testiség és ékszert.
Alessandro Pierro gróf valóban mást látott benne, mint Francesco. Néha gyűlölte magát Isabella. Hiszen bűnt követ el. De nem érezte a bűn súlyát. Amikor Francesco otthon volt és egész nap komponált. Mindig összeszorult a szíve és, hogy ezt a fájdalmat enyhítse, elővette a kis táskájában lévő, apró, finom díszített üveget és meghúzta. Ezt nem lehetett máshogy kibírni. Élvezettel várta a páros napokat, mert akkor elmehetett az ő grófjához. Ilyenkor a kis üveg otthon maradt. Hiszen ezekben, az órákban az alkoholnál is nagyobb forróság öntötte el a testét.

Sophie a tükör előtt állt és éppen a diadémokat próbálgatta. Dora is vele volt a szobába. Nem szóltak egymáshoz. Dora adogatta az ékszereket, míg Sophie felvette őket. A választás elég könnyű volt, mert alig akadt egy pár, mely elnyerte a lány tetszését.
Sophie arca mindig szomorú volt, ha a tükörbe kellett néznie. Nem akarta ezt az egészet. Már unta az estélyeket, és mindent, ami az esküvővel járt. Mauro boldogsága viszont határtalannak tűnt, mert nem hallott Francescoról.
Sophie felmondott a szerkesztőségnél. Nem tudta volna elviselni, ha még egyszer Francesco szemébe kell néznie. Mauro ennek is csak örült és nem is értette, hogy miért kell vigasztalni mennyasszonyát. Ő gyűlölte Francescot, amiért nemet mondott neki és nem teljesen értette a szavait sem.
Sophienak már elege lett abból is, hogy Dora újabban nem szól hozzá. Hiányoztak neki a beszélgetéseik. Utoljára akkor volt vele kedves, amikor sírva kirohant a kertbe. Mára végtelenül egyedül érezte magát, a hatalmas kastélyban.
- Miért? -kérdezte végül Sophie. - Miért gyűlölsz te engem ennyire? Mit követtem el ellened?
Dora felhúzta a szemöldökét.
- Nem értem miről beszélsz.
Odanyújtotta a következő diadémot, melynek a belsejébe bele volt vésve egy monogram. F. M.
Ez az egyetlen diadém, amit Francesco készített. Többet rendeltek tőle, de a férfinek megszakadt a szíve, ha arra gondolt: ezt Sophie az esküvőjén viseli. Ilyenkor olyan érzése volt, mintha a kezei megbénulnának.
Sophie kiverte Dora kezéből ezt a különleges fejdíszt, az pedig nagy csattanással a földre zuhant és a márványpadlón eltört. Kiesett belőle egy darab. Egy smaragdkő.
- Kérlek! Miért gyűlölsz?- kérdezte újra Sophie egy kicsit hangosabban.
Dora a törött pántra tekintett, majd lesütötte a szemeit.
- Elmondjam-e hát? Már túl sok ideje nyomja a lelkem.
Sophie mellé ült és megfogta a kezét:
- Mond el, nővérkém. Szeretném tudni!
Dora elmosolyodott és Sophie kezeire nézett.
- Nővérkém? Milyen régen nem szólítottuk így egymást! Milyen régen nem érintettél meg úgy, mint egy testvért. Nem is gondolod, hogy a testvéri érzést, mennyire ellentétes érzések váltották fel!
Sophie nem értette a dolgot, és emiatt még jobban sürgette a lányt.
- Mond el, bármilyen fájdalmas, kérlek, mond el! Szörnyű ez az állapot és szeretnék valamit tenni ellene.
Dora nagyot nyelt és Sophie szemeibe nézett:
- Súlyos a titkom, húgocskám. Valószínűleg, te ezt nem is sejtheted. Előtted, pont előtted, hercegnek volt egy mennyasszonya. A lány nagyon szerette a herceget, sokkal jobban, mint ahogy a herceg szerette viszont.  De a lány, az átkozott bolond, reménykedett, hogy majd az ifjú ugyanúgy megszereti őt az idők során. Akkor még nem is sejtette, hogy az idő, amit az Úr kimért nekik, az túl rövid. Ha tudta volna, talán el sem fogadja a gyűrűt. Egy nap a herceg elment egy előadásra, ahol egy ifjú énekesnő énekelt, gondolom, kitalálod mi történt. A herceg szinte azonnal beleszeretett a kis pacsirtába. Amikor újra találkozott a lánnyal, a herceg felbontotta a jegyességet.
Sophie ajka megremegett:
- Te voltál az a lány. és én az énekesnő.
Dora könnyezve bólintott és próbálta eltűntetni könnyeit.
- Tudod, húgocskám, a baj az, hogy az én bolond szívem még mindig éppúgy szereti a herceget, mint, amikor először meglátta.
Sophie megölelte a barátnőjét. Szorosan fogta.
- Ne haragudj, drága nővérkém!
Dora megsimogatta a lány hátát:
- Erről te nem tehetsz. Erről senki sem tehet. Mauro is csak meglátott és valami elvarázsolta.
Sophie bűnösnek érezte magát, nem hitte volna, hogy Doranak valaha is köze lehetett a herceghez. És még mindig szereti? Ez a legrosszabb. Ő nem érez szerelmet Mauro iránt, és titkon másra gondol. Helyes ez?
Bár nem látta Francescot, az óta az átkos este óta, de minden éjjel dúdolta magában az altatót. Csak ezzel tudott elaludni.
Sophie észrevette a széttört diadémot. Lehajolt érte és a gyomra görcsbe rándult, amikor meglátta benne a monogramot.
- Nézd, Dora! -mondta Sophie és letérdelt a földre.- Ezt a darabot Francesco készítette.
- Eltört. - tette hozzá Dora.
Sophie felvette a smaragdot, és a szívéhez szorította. Kisebb bűntudatot érzett, amiért tönkretette a férfi munkáját, de nem is választotta volna ezt az ékszert. Belehalt volna, ha Francesco diadémjába megy férjhez. Gondolatait még mindig a férfi körvonalai kötötték le. Hányszor látta maga előtt és hányszor álmodott róla. Tán hazugok az álmok? Csak becsapják? Pedig, annyira édes volt, ahogy Francesco - még a nevére is olyan jó gondolni!- átöleli, és ő magába szívja a férfi illatát. Közel hajol hozzá szép ajkaival és megcsókolja. Szépen búgó hangján varázsigéket súg a fülébe és ő teljesen elbűvölve, hallgatja. Ez volt Sophie álma.

Verona

Mindeközben Francesco Angelanál talált menedéket. Az idős nő már egy kicsit túlzásnak tartotta azt, ahogy az unokaöccse játszik. Egész nap csak a zongora előtt ült, és több oldalt tele körmölt, majd mindegyiket összegyűrte. Aztán maga elétekintett és csak az altatót dúdolta. Olyan volt, mint, aki megbolondult. Egy másik érdekesség az volt, hogy nem hordta az eljegyzési gyűrűjét. Angela először azt hitte, elfelejtette felvenni, de rá kellett jönnie, hogy nem. A cselekedet szándékos volt. Már nem akart Isabellához tartozni.  Angela tudta, hogy ő is bűnrészes ebben a dologban, de nem gondolta volna, hogy Francesco ennyire furcsa érzéseket táplál a herceg fiatal mennyasszonya iránt. Jól összekuszált mindent!

A zongora megállás nélkül szólt. Angela kihasználta az alkalmat és bement Francesco szobájába. Maga sem tudta, hogy mit keres. Leült az ágyra és még mindig magát vádolta. Teljesen feldúlta az unokaöccse házasságát. Az éjjeli szekrényre nézett. Egy boríték hevert rajta. A címzett: Sophie Villamont kisasszony kezeibe. Angela néni fülelt egy percre. Rendben, Francesco még mindig játszik. Kinyitotta a borítékot és gondolkozott. Elolvassa - e a levelet? Van hozzá joga?
- Legfeljebb egy titokkal több.- mondta magának csak nyugtatásként. Kihajtotta a papírt. Csupán egy sor volt ráírva. "Drága, egyetlen Sophie! Szólhatok egyáltalán így önhöz? Csak képzelődés csupán."
Itt a levél befejeződött.
Angela felnézett. Most már biztos. Minden, amit szeretett volna és mindaz, amitől rettegett, most egyszerre bekövetkezett. Francesco szerelmes, vagy legalábbis a szerelem jelei, megmutatkoznak rajta. De már házas ember. Neki nem lehet. Ő már választott - rosszul. Már nem lehet többé szerelmes más nőbe. Számára ez a világ bezárult. Elnyomhatja az érzéseit, de akkor örökre átkozott lesz, vagy felvállalja a szerelmet, és örökre száműzik? Más szemekkel néznek rá. Angela nem tudta, hogy milyen tanácsot adhatna a férfinek.
De a gondoltai egy pillanatra elkalandoztak és még egy őrült szerelmes jutott eszébe. Egy olyan valaki, akit nagyon is jól ismer. Hogy adhatna jó tanácsot, Francesconak, ha már magán sem tudott segíteni. Igen ő volt az őrült, de ez már annyira régen volt, hogy az elméje teljesen elfeledte. De ez a levél. Ezek a kétségbeesett sorok... És az érzés, mely elönti szenvedő unokaöccsét! Igenis ismerősek!
Ez a történet nagyon régen történt. Ezelőtt hatvan évvel. Akkor Angela 20 éves volt. Fiatal és bohém. Lucia pedig öt esztendős. De Angelat nem érdekelte anyja betegsége, mely egyre súlyosabb lett, sem a kishúga. Őt csak egy ember ejtette rabul. Egy fiatalember Amerikából. Erik Jackson volt a neve. Csodás férfi, ragyogó szemekkel, ragyogó elmével. No, meg lángoló szerelemmel, melyet Angela iránt táplál. Egy bálon látták meg egymást először, pedig nem lett volna szabad találkozniuk. Hiszen Angela már el volt ígérve egy francia úriembernek, akinek hideg volt az érintése és hideg volt a viselkedése. Angela kedvét minden alkalommal lehűtötte, ha találkozott vele. De ott a bálban, ahol Angelan egy halvány rózsaszín ruha volt, ő volt a főszereplő. Csak Erikkel táncolt és ahogy forogtak, minden ember eltűnt a számukra. Ha Angela Erik szemébe nézett valami hihetetlen érzés öntötte el és csak nem ledöntötte a lábáról. A francia úriember izzadtan figyelte a boldog párt és -bár nem szerette a lányt- a féltékenység munkálkodni kezdett benne. Ő mindent megtehetett, nem számított gyilkosság, sem összetört lelkek. De várt. Kíváncsi volt, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból.
Több lett, mint sejtette. Angela és a fiatal amerikai összejártak és minden percet együtt töltöttek. Angela szerelmes perceiért fizetnie kellett. Még hozzá súlyos árat.
Még most is maga előtt van az az átkozott nap. Boldogan rohant be Erik szobájába, de amit ott talált, az megállította a lélegzetét, és úgy érezte, hogy ezt a fájdalmat, míg él nem fogja tudni feldolgozni. A drága szőnyegen, Erik még drágább vére folyt. S, ott Erik feküdt. Szívén egy hatalmas vérfolt. Angela odarohant a fiúhoz, aki többé nem hallott és nem látott. Szemei örökre megfagytak, mint a tó tükre télen. Angela nem tudta mit tegyen. Így átölelte a fiú élettelen testét és hagyta, hogy a vér belepje ruháját. Ahogy a vér bemocskolta a ruhát, úgy mocskolta be lelkét a komorság és a kétségbeesés. Soha! Soha többé nemes érzés és gyengéd érintés. Abban a pillanatban megfagyasztotta a szívét.
Eldöntötte, hogy míg él minden percet a családjának áldoz. Kemény volt a büntetés, mert a sors felettébb hosszú életet adott Angelanak. Hogy mi lett a hideg francia úrral? Erik halála után eltűnt, mintha nem is lett volna sosem Angela életének gonosz szereplője.
Milyen kegyetlen az élet! Őt egy francia férfi taszította lelki nyomorba, míg Francesco szívét egy francia hölgy élesztette fel!
Angela felsóhajtott és újra unokaöccsére gondolt:
- Szegény, szegény Francescom! Mi lesz veled? Édes szerelmes fiam!
Visszarakta a levelet és hallgatta Francesco játékát, már máshogy hangzott. Minden hang, ütem, hangkép, nem egyszerű dallam elemek voltak, hanem szavak, amiket Sophienak szánt. Nem értette az érzéseit és mindent a zene erejével próbált elmondani. Megszűnt minden, amit idáig fontosnak vélt, csak egy valami maradt, a zene.
Egy öreg, ráncos kéz megfogta a kezeit. A férfi meglepődve felnézett. Angela mosolygott rá, de a szemei aggodalommal teli.
- Francesco!- szólalt meg.- Francesco, mi történt veled? Mi történt közted meg a herceg mennyasszonya között?
A férfi lehajtotta a zongora fedelét és felállt.
- Szeretem őt. Nemcsak az óta, amióta itt járt. Hiszen már akkor is szerettem. Nem tudom magamban lenyomni ezt az érzést, állandóan kavarog bennem, és teljesen felemészti a bensőm. Már nem vagyok az, aki voltam. Olyan lettem, mint egy gyerek. A gondok megszűntek, mert nem foglalkozok velük. Minden hölgyben a drága Sophie arcát látom, ha kint megcsap a forró szél, olyan, mintha az ő édes ujjai simogatnának. Nem tudom, hogy miért érzem iránta ezt az őrült, gyermeki és vadító érzést. Hisz' nem is olyan régóta ismerem, nem is vagyunk közeli barátok. De szeretem. Teljes hitemmel és minden méltóságommal. Amennyire igaz, hogy én férfi vagyok, annyira biztos, hogy szívem már örökké az övé.
Angela megrészegült az unokaöccse őszinte mondataitól. Összekulcsolta a kezét.
- Mit tehetnél? Te házas ember vagy.
Francesco felsóhajtott és a mennyezetre emelte a tekintetét.
- Ó, édes Mámor, aki elhozod a szerelmet! Van ennek jelentősége? Van értelme annak, hogy örökre láncra verve éljek egy feslett nő mellett? Van értelme annak, hogy egy olyan nőt nevezzek hitvesnek, akit megvetek és, aki megvet? Holott ott van ő, egy angyal, aki égi bájával elvarázsol, és akár meghalnék a karjaiban! Édes Mámor! Miért osztod ilyen gonoszul a szerelmet! Ó, te konok Idő! Neked adnám a lelkem, ha kerekeid visszafelé haladnának és akkor őt látnám, hosszú hófehér ruhában, hajában egy szál fehér kálával.
Angela megfogta Francesco kezét és megsimogatta a haját:
- Úgy beszélsz, mint egy őrült szerelmes. Édes Francesco, ne tedd ezt magaddal, mert belebolondulsz!
Francesco elrántotta a kezét és eszelősen felnevetett:
- Akkor mit tegyek? Ez a csodás lény, a herceg mennyasszonya, nekem adta a zenét, egy édes hanggal! Visszaadtam az életemet! Mit tegyek? Mondja meg, drága néném!
Angela elhallgatott. Ezen a kérdésen már nem is olyan régen gondolkozott. Hazudjon, vagy mondja meg a helyes utat?
- A kérdés az, hogy ismered e magadat. Kibírod azt a megaláztatást, amit akkor érsz el, ha felvállalod az érzéseidet és Sophie is hasonlóképpen, érez. Megteszed és széttépsz családokat és érzelmeket? Megteszed, és boldog leszel, de mégis kiátkozott. Képes vagy rá érte? Megteszed? A nagy szavak mögött tényleg képes vagy? Honnan tudod, hogy szeret?  Úgy szeret, hogy elenged, ha kell? Átérzi a gondjaidat és könnyektől csillogó szemmel megért? Nem áll utadban és mindig támogat?
Francescoban megálltak a szavak már nem mondott körmondatokat, hanem beletúrt zihált hajába és verejtékes homlokkal felnézett.
- Szeretem. -felelte.
Angela lehunyta a szemeit. Tehát megszületett a válasz és ő ebben segédkezett. Vége van a békés életnek és minden nyugalomnak, ami az utóbbi 20 évben körbe vette. Francesco szerelmes, és mint minden ilyen nagy veszéllyel jár.
- Mindent feladsz hát?
Francesco kihúzta magát. Erősnek és elszántak tűnhetett volna, ha a szemébe nem tükröződött volna az a gyermeki félelem, mely mindörökké elkísérte életében.
- Az árvaság, mindig is megijesztett. Gyenge vagyok, hiszen nem tudtam dönteni. Amire azt hittem jó, az mindig gonosszá vált. Az éjszaka mindig elfedett, mióta nem élnek ők. Egy csúf árnyék mindig a sarkomban lihegett. Az átkozott múltam! Nem rázhattam le magamról. Gyermek álmokkal ringattam el magam, de most itt van ő, aki mindent megvalósít. Itt van a fény, az álom és remény, aki még össze tudja rakni a szilánkokra tört kristálytükröt. Mely Isabellanak nem sikerült, az Sophienak igen. Félelem fojtogat, de mennem kell hozzá. Az aggódás a démon neve, mely utamba állhat, de túl kell lépni az árnyékom, a múltam. Tudom a választ, tudom, mit kell választanom, hisz, ha nincs ő, nincs jövő, csak a félelmetes démon és örökre savanyúságban kell élnem. Mennem kell, mert ez az út, mely rám vár.
A férfi percek alatt összepakolt és elindult Velencébe. Angela az ablakból figyelte nemes érzésekben lángoló unokaöccsét.
- Isten óvjon, drága fiam! Remélem, nem fogsz csalódni, mert akkor össze fog törni a szíved.
Féltette őt és azon kapta magát, hogy az ablak mellett állva, ahogy a függönybe kapaszkodott, az altatót dúdolta.
Szükség van rá.
Egy csendes dallamra Francesco viharvert lelkében.

 

Ó, Hercegem!

 Velence

Mauro karjaiba akarta tartani Sophiet. Szerette volna, ha minél hamarabb a felesége lesz. A lány még nem döntött, nem mondta, hogy melyik diadémot szeretné hordani és azt sem tudta biztosan, hogy milyen legyen a mennyasszonyi ruhája. A hercegnek sokszor olyan érzése támadt, hogy Sophie húzza az időt. De nem tarthat sokáig, mert az esküvő napja vészesen gyorsan közeledett. Mauro nem csókolta meg Sophie ajkait, kívánta nagyon, de azt szerette volna, ha az esküvőn csókolná meg először.
Sophie mást akart.
Órákig bent volt hideg szobájának sarkában és csak írt. Mindenféléről. Elvarázsolt ifjakról és bűv erejű hegedűkről. Senkit sem viselt el maga mellett. Esténként hosszú sétákra indult, volt olyan, hogy kocsiba szállt és kikocsikázott a városban, hogy ott egy gondolára üljön. Gondolkozni. Elmélkedni és emlékezni. A hullámok apró habja, rútul Francesco arcvonásait vették fel. Sophie feje sajgott a tehetetlenségtől. Ki szeretett volna törni ebből a világból. Kiszállni a testéből, és helyet cserélni Isabellaval, mert akkor legalább Francesco közelében lehetne.
Hogy is láthatná újra!
Hiszen az az este!
Minden nap erre gondolt. Arra az átkozott dalszövegre. Elméje gonosz játékára. Nem szándékosan írta át az altatót, a szíve diktálta a szavakat.
Soha, nem fogja megbocsátani magának.

Azon a napon forróság öntötte el Velencét. Mindenki verejtékezett és ivott. Mauro nem bírta a meleget, emiatt visszavonult hűvös kastélyának leghidegebb pontjára. Sophiet nem érdekelte a meleg. Nem tudott írni. Olyan érzése volt, mintha az agya ellenkezne. Nem tudott gondolkozni és hiába ült órákat a papír felett, semmi nem jutott az eszébe. Egy mondat zakatolt a fejében:
- Egy ábránd, semmi más.
Ezt ismételgette. Majd kiment a kertbe, hogy egy kicsi friss és forró levegőt szívjon.
A kert útvesztője nem nyűgözte le. Unalmasan rótta benne a köröket és arra gondolt, vajon mindennap ilyen lesz, ha Mauro feleségeként fog élni. Ettől kirázta a hideg.
Sophie nem értett a virágokhoz, nem tudta kertészkedéssel elütni az idejét. A ruhája egyre jobban tapadt a hátára. Homlokáról lecsorgott a verejték. Vissza kellene fordulni, mert a meleget egyre jobban nem tudta elviselni. Egy fürdőre lenne szükség.
Ekkor hirtelen zajt hallott a háta mögötti sövény felől. Ezen elcsodálkozott, mivel az előbb járt arra és nem volt ott senki. Sőt! Az egész kertben nem volt senki. A kertészek már reggel elvégezték a dolgukat, hogy elmeneküljenek a nagy meleg elől. Sophie felkapta a szoknyája alját és óvatosan megkerülte a sövényt. A távolból úgy látta, hogy egy férfi áll a bozót másik végén. Sophie hunyorogni kezdett, hogy lássa a férfi arcát. Olyan ismerős volt.
- Ez nem lehet!-súgta Sophie, és a szívére rakta a kezét.
- Francesco!- kiáltott hirtelen.
De a férfi nem foglalkozott vele, hanem sarkon fordult és elindult egy irányba.
- Francesco!- kiáltott újra Sophie és lerúgta a lábáról a cipőt. Mezítláb futott utána. Kiáltotta a nevét, de a férfi eltűnt a szeme elől. Sophie elérkezett a sövény végére és döbbenten tapasztalta, hogy Francesco nincs sehol. Úgy ment, mint ahogy jött.
Sophie a homlokára tette a kezét.
- Valószínűleg, a meleg. - jegyezte meg a lány. Körbenézett és próbálta felmérni, hogy merre járhat. A meleg fülledten vette körbe.
Sophie mikor visszament, egyből a fürdő felé indult. Kádat tele rakta vízzel. Levette a ruháit és felkötötte a haját. Arcát megpirította a nap. Dúdolt magában egy régi altatót és lassan bemászott a kádba. Jól esett neki a langyos fürdő. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a víz simogassa bőrét. Hallotta, hogy valaki belép a fürdőbe, azt gondolta, hogy Dora.
- Kérlek, Dora hagyj magamra, egy kicsit szeretnék egyedül lenni.
- Jól van.- válaszolt a lány és Sophie hallotta, ahogy Dora kimegy. Egy pillanat múlva újra zajt hallott, de nem volt képes kinyitni a szemét:
- Dora, kérlek!
Érezte, hogy valaki közel áll hozzá.
- Mauro?- kérdezte izgatottan. A következő pillanatban egy lágy érintést érzett az ajkain. Olyan volt, mint egy csók. Sophie gyorsan kinyitotta a szemét és a kád végébe húzódott. A lélegzete elakadt és remegni kezdett.
- Francesco.
Vele szemben valóban Franceco állt.
- Ez nem lehet igaz.
Megdörzsölte a szemeit, hogy biztosan jól látta e. Amikor újra arra a pontra nézett, nem volt ott senki, de a folyosón lépések hallatszottak. Sophie kiugrott a kádból és gyorsan megszárítkozott. Magára vett egy fürdőköpenyt és sietve az idegen után akart menni. Az egyik folyosón elvesztette a nyomát, már nem hallotta a cipőkopogást.
- Már megint képzelődtem.- gondolta a lány. Majd csalódottan bement a szobájába. Bezárta az ajtót, akkor hirtelen valaki a fülébe súgott:
- Engem keres?
Sophie megfordult és Francesco állt előtte.
- Mondja meg, csak képzelődöm már megint, vagy tényleg ön az.
Francesco rámosolygott:
- Én vagyok, érintsen meg.
Sophie megérintette a férfi sima arcát. Megsimogatta a haját.
- Túlságosan is.- felelte remegő hangon.- Mit keres itt, Francesco? Ha a herceg megtalálja.
Francesco belevágott:
- Tudom, csak azért jöttem, mert muszáj volt látnom. Nem érdekelt, hogy ki lát meg. Önhöz kellett érnem, muszáj volt.
Francesco megsimogatta a lány haját, Sophie behunyta a szemét és engedett a férfinek. Hagyta, hogy Francesco beleszagoljon a hajába és megcsókolja a kezét.
- Hiányzott nekem, Sophie. Ön nélkül levegő nélkül teltek a napok. Minden percben az ön arca lebegett előttem.
A lány megfogta a férfi kezét és izgatott szemekkel nézett:
- Drága Francesco. Ez igaz? Mondja, hogy nem álmodom.
Francesco a lányra mosolygott és megsimogatta az arcát. Mielőtt egy szót is szólhatott volna, meglátott valamit Sophie nyakában. Egy vékony ezüstláncon egy kő lógott. Ismerős volt neki.
- Ez a kő.
Sophie megfogta a smaragdkövet és megcsókolta.
- Ez a smaragdkő az ön diadémjából esett ki. Elraktam. Ez a kis drága nagyon fontos nekem. Ha megérintem olyan, mintha ön mellett lennék.
Francesco megfogta a lány fehér kezét és megcsókolta.
- Már nincs rá szükség.
- Ezt hogy érti? -kérdezte meglepetten Sophie.
- Nem érti Sophie? Szeretem Önt. Minden porcikámmal önt kívánom. Teljesem elvette az eszemet.
Sophie mosolyogni kezdett és könnytől csillogó szemekkel nézett a férfire.
- Nekem is van mondandóm. Én is szeretem önt, Francesco. Azért szöktem el az első találkozásunkkor, mert nem tudtam szabadulni a varázslatos szemeitől. Nem tudtam, hogy mit tegyek, hiszen nekem vőlegényem van. Próbáltam önt elfelejteni, de mindenről ön jutott eszembe. Aztán rájöttem, hogy nekem az a sorsom, hogy önt szeressem.
Francesco felnevetett és újra megcsókolta a lány kezeit, de ezúttal mohóbban.
- Drága Sophie! Édes, drága Sophiem!
Megölelte a lány és belecsókolt a hajába. A lány is önfeledt mámorban volt. Lebegett és nem telt be Francesco ölelésével. Aztán hirtelen megfagyott a kedve és komolyan nézett a férfi szemébe:
- De mi lesz a feleségével?
- Elválok tőle. Olyan messzire megyünk, hogy ne találjon meg. Elszökünk, ahol nem vonatkoznak ránk szabályok.
Sophie nem lett nyugodt attól a ténytől, hogy elválik Francesco. Nehéz a válás, de megoldható. Nem lehet annyira egyszerűen elintézni. Francesco is olyan nagy szavakat használna, mint a herceg? Csak nyugtatásként mondja. Ekkor Sophienak, eszébe jutott a herceg! Ez a probléma sokkal nehezebbnek bizonyult.
- Mi lesz a herceggel? Nem fog elengedni és még a világ végére is utánam jön, ha kell.
- Akkor onnan is messzebbre megyünk. Nem félek tőle.
Sophie nem nyugodott.
- Legyen titok.- szólt végül.- Én húzom az időt és az esküvő előtt, megmondom, hogy én nem akarok hozzá menni, el kell engednie. Nem szólok Önről, kedves Francesco. Ön se mondjon semmit a feleségének. Ha már nem szeretik egymást, akkor nem is fog észre venni semmit.
Francesco megcsókolta a lány homlokát.
- Látnom kell Önt ma este. Jöjjön a Szent Márk térre.
Sophie bólintott:
- Ott leszek. Most menjen, Mauro hamarosan benéz hozzám.
Francesco megcsókolta a lány kezeit és az ablakhoz lépett.
- Éppenséggel egy létra van pont az Ön ablakához támasztva! Isten óvja, drága Sophie! Este látom, ne feledje, 10 órakor a téren! Isten Önnel drága Sophiem!
Sophie az ablakhoz lépett és szemmel követte Francesco eltűnő alakját. Boldog volt, kimondhatatlanul boldog.
- Sophie! - szólt egy hang a háta mögül.
A lány összerezzent. Hátraperdült. Mögötte Mauro éppen akkor lépett be a szobába.
- Jobban vagy?- kérdezte a herceg és közelebb lépett a lányhoz.
- Egy kicsit szédülök, ez a meleg elviselhetetlen!
- Dora mondta, hogy nem érzed jól magad.
Sophie elmosolyodott és leült a zongorához, felhajtotta a tetejét:
- Már sokkal jobban vagyok.
Leütött pár hangot és megszólalt:
- Este bemegyek a városba. Szeretnék sétálni egyet.
- Egyedül? -kérdezte a herceg.                     
- Nem, ott lesz Angela Gattuso is. Emlékszik? Akinél voltam Veronában!
Mauro bólintott és közel lépett, hogy megcsókolja a lány arcát.
- Vigyázz magadra.
Megcsókolta az arcát. Sophie az altatót kezdte játszani és a hercegben megfagyott a vér. Gyűlölte és imádta ezt a dallamot. Egy percre megállt, majd elindult az ajtó felé.
Sophie pedig hamarosan a szöveget is dúdolni kezdte:

Mindenki érte rajong, így hívják: hercegem,
Én drága hercegem, csak te vagy nekem.
S, miközben csókollak, két karom átkarol,
Súgom: Francesco, te hozzám tartozol."

Mosolygott közben és már el is felejtette az eredeti szöveget.

Amilyen forróság volt napközben, annyira hideg lett az éjszaka. Sophie egy karamell színű ruhát vett fel és hozzá egy aranyszínű köpenyt. A haja kis csigákban omlott a vállára. Egyetlen ékszert viselt magán, azt az ezüst nyakláncot, amin a smaragdkő lógott.
Amikor kilépett a kapun megcsapta a hideg szél. Bőre fázott és libabőrös lett, de lelke örült, sőt szárnyra kélt.
A kocsi gyorsan hajtott. Amikor odaértek Sophie kiugrott a kocsiból és a térre rohant. Ott már várta Francesco. A férfi is sietős léptekkel közeledett felé.
- Sophie!- mondta lágyan. Sophie az ajkait nézte és szemei a vágytól égtek. Azok az ajkak. Mennyire csókra csábítók! Francesco magához szorította a lányt, majd megcsókolta. Sophie remegett, de egyben forróság járta át a testét. Élvezte a férfi édes ajkait. Megszorította Francesco karját. Finom anyagú öltöny volt rajta. Francesco érezte a lány illatát, mely rózsával és mentával keveredett. Megrészegülten nézett a lányra, akit tartani kellett, mert elgyengült ettől a csóktól. Az igazság az, hogy Sophienak ez volt az első csókja. Sosem álmodozott arról, hogy vajon kitől kapja majd. Ez minden álmon felül volt. Francesco édes arca ragyogott. Megsimogatta a lány arcát és az ajkait. Sophienak ez a simogatás oly' ismerős volt. Igen, ezt érezte a fürdőben.
-Sok mindent meg kell beszélnünk. Hiszen alig ismerlek.- mondta Sophie.
- Igen. Csak túl kevés az időnk. Sajnálom, hogy ez az egész így alakult.
- Senki sem tehet erről. Nekünk ez a sorsunk.
Francesco átkarolta a lányt és újra megcsókolta, úgy, mintha ez lenne életük utolsó csókja.
-Te vagy az én Hercegem! Az én drága hercegem!- mondta Sophie és Francesco karjaiba borult.

Nem is annyira messze Francesco és Sophie találkájától egy másik pár is turbékolt.
Isabella Alessandro gróf erkélyén állt és az éjfekete eget nézte. Testét csupán egy takaró fedte. Sietve csavarta maga köré. Hamarosan csókok lepték a nyakát és ő majd' elolvadt ezektől, a csókoktól. Megfordult és a gróf összeborzolt hajába túrt. Szenvedélyesen nézett a szemeibe és vadul visszacsókolt. Magához rántotta a férfit. Érezte, hogy már nem sokáig ölelheti Alessandrot, minden egyes percet ki kell használni. Alessandro megsimogatta a nő állát és felfedezte Bella szemében a kétségbeesést.
- Mi a baj, Bellam?
A nő megrázta a fejét és egy halvány könnycsepp lecsorgott az arcán.
- Magam sem tudom. Valahogy rossz érzésem van. Nem tudom, hogy miért; vagy, hogy te okozod ezt a feszítő, kínzó érzést. Félek élettől és a haláltól, félek tőled és magamtól is. Nem vagyok tiszta nő, romlott vagyok. Megcsalom a bolond férjem. Ő a zongorájába szerelmes és engem figyelembe sem vesz. Nekem is jár a boldogság! És ez a boldogság te vagy.
Alessandro megcsókolta a lány homlokát.
- Ezt igazán jó hallani, drágám. De nem gondolod, hogy valamit kellene tenni? Nem élhetünk így örökké!
Isabella arca komorrá vált és szemeibe gyűlölet költözött.
- Szóval te is kezded? Mindig tenni valamit, tenni, tenni, tenni! Hát tudd meg Alessandro Pierro, ez a pont, hogy nem fogunk tenni semmit. Te nem szólsz, mert akkor a becsületed kárba veszne. Az én becsületem, szóval az én becsületemnek már úgy is mindegy.
Kikerülte a teljesen meghökkent grófot és visszasétált az ágyhoz. Felöltözött, majd hirtelen a méhéhez kapott. Furcsa, feszítő fájdalmat érzett benne már napok óta. Kissé émelygett a gyomra, de ő erősnek akart tűnni és büszkén felemelte a fejét.
- Alessandro, én most elmegyek.
A gróf egy kissé megijedt és Isabellahoz rohant.
- Édes Bellam! Kérlek, ne hagyj el!
Térdre borult és átölelte szorosan a nő lábait. Könyörögni kezdett neki, de maga sem értette, hogy miért. Talán azért, hogy Isabella tartsa a száját, vagy talán szerelemből? Egyáltalán nem tudta, minden esetre nagy hatással volt a nőre, mert ledobta magáról és a kabátot és leült az ágyra.
- Így már mindjárt más, édes grófom!- mondta mosolyogva Isabella.

Pár hét telt el, de az ifjú herceget nagyon megviselte. Szinte alig látta a mennyasszonyát. Hol kávézni ment, hol a könyvtárba, vagy néha pár napra elutazott Veronába a rejtélyes Angela nénihez. Mauro újra hitetlen lett. Nem tudta, hogy hova jár igazán Sophie. Abban biztos volt, hogy hazudik a lány. De akkor hol töltheti az idejét. Nem tudta, hogy kitől kérjen segítséget. Kiben bízhatna meg? Féltékeny volt a levegőre, melyet Sophie is beszívott. Féltékeny volt a vízre, melyből Sophie is ivott. És féltékeny volt arra az ismeretlen idegenre, akivel eltölti a lány a napjait. A herceg szenvedett, de nem akart szemrehányást tenni a lánynak. Látta, hogy pár hónap alatt szinte minden megváltozott. Dora kegyetlen vele, éppúgy, mint egykoron ő volt a szegény hölggyel. Talán ő tudhatja Sophie titkát. Talán egy magánnyomozót kellene felfogadni, de az is lehet, hogy neki kellene utána járnia mindennek. Mauro életében először határozatlan lett. Csak fel-alá rohangált a szobájába és nem talált választ.
A kastély hideg folyosóit koptatva gondolkozott és megállt egy ajtó előtt. Talán ez felfedné a titkokat. Talán nem. A szobaajtó Sophieé volt. Illetlennek találta, hogy betörjön, hiszen nem kutathat a mennyasszonya dolgai között. De ő szeretné tudni az igazat.
Így halkan és lassan belépett. Senki nem volt ott, sőt Mauro az idejét sem tudta, hogy mikor volt valaki ebben a szobában. Óvatosan becsukta az ajtót, akár egy tolvaj. Körbe nézett. Az egyik halvány rózsaszínű vázában egy csokor virág hervadozott. A függöny újra és újra teherbe esett a virgonc széltől. Mauro a zongorához lépett és felnyitotta. Agyában egy dallam csendült fel. Egy dallam, amit a zongora oly' jól ismert. Hisz' szinte csak ezt az egy dallamot játszották rajta. A billentyűkhöz nyúlt és próbálta eljátszani, de neki nem ment. Morgott az orra alatt és megborzongva lezárta a zongorát. A lány fésülködőasztalához lépett. Egy kép jelent meg előtte. Sophie mindig itt írt valamit, de, ha ő belépett, akkor mindig gyorsan elpakolta az írást. Most sem volt ott semmi, csak egy csonkig égett gyertya. Mauro a parfümös üvegcséhez nyúlt. Beleszagolt és az illat a mennyasszonyát varázsolta elé. Meg szerette volna érinteni, de a lány annyira messze volt, hogy nem érte el. Óvatosan visszarakta az üveget.
Leült az ágyra és elgondolkozott. Ugyan mit is keresett? Talán egy szerelmes levelet? Az éjjeli szekrényen meglátott egy könyvet és elcsodálkozott. William Shakespeare: Sok hűhó semmiért.
- Micsoda balgaság.- jegyezte meg a herceg és visszatette volna a könyvet, ha nem talál meg valamit. A kisszekrény lapja egy ékszeres dobozt rejtett. Azt ki kellett emelnie. Mauro összevont szemöldökkel húzta ki, és jól megnézte a gyönyörű darabot. Mester munka volt. Megforgatta és tényleg tetszett neki. Ki szerette volna nyitni, de sajnos a doboz zárva volt.  Biztos volt abban, hogy a lány nem fedezte fel a kis dobozt, emiatt nem is tart benne semmit. Mauro vissza akarta helyezni, amikor kicsúszott a kezéből és darabokra tört a márványpadlón. Egy selyemdarabbal volt kibélelve, ezért nem hallotta az ékszercsörgést. Vissza akarta gyömöszölni a selyemdarabot a doboz megmaradt részébe, amikor észrevette, hogy valami bele van csomagolva. Mauro kíváncsian nyitotta ki. Egy törött diadém volt. Ismerős volt neki, nem értette, hogy a lány miért tartott meg ezt az eltört darabot. Mauro forgatta és a belsejében egy monogramot talált. F.M.
- Francesco Montaigo?- súgta halkan. Zsebre vágta a diadémot és felült az ágyra.
- Ez roppant érdekes. Mit akar az én Sophiem ettől a szétroncsolódott ékszertől? Tudja, hogy ezt a darabot Montaigo készítette.
Felállt az ágyról és kiosont a szobából. Gyanút fogott az ifjú herceg.
A szobájában magára öltötte fekete kabátját és fekete, bőrcsizmáját. Kalapot vett és kisétált a kastélyból. A kocsishoz kiáltott:
- Veronába megyünk!
Sötét volt, de Mauronak az idő nem létezett. Meg akarta keresni Sophiet, hogy sok mindent megkérdezzen tőle. Sok mindent, amiben még egyáltalán nem biztos.
Van oka a féltékenységre?

Jó oka volt a hercegnek.
Sophienak másik hercege volt. Egy csodálatos, mesebeli herceg, akire, ha ránézett, mindig boldogság költözött a szívébe. Veronában élvezték Angela néni vendég szeretetét. Az idős hölgy tudta, hogy hatalmas bűnt követnek el a szerelmesek, de ő nem parancsolhatott a szívnek.
Reggel vidám zongoraszó ébresztette Sophiet a vendégszobában. Felkelt és mosolyogva kitáncolt az előszobába, ahol már az üvegajtón átlátta, Francescot, aki egyenes háttal játszik. Arca sugárzott és minden mozdulattal zene történelmet írt. Minden egyes hang, amit leütött, jól eső borzongás volt. Sophie megölelte hátulról és belecsókolt a világos barna hajba, Francesco felnevetett és a lányra nézett:
- Jó reggelt Sophiem! Gyönyörű vagy!
A lány megcsókolta a férfi ajkait és a fotelhez lépett. Beleült és álmodozva nézte a férfit, akibe végérvényesen beleszeretett:
- Francesco. - szólalt meg hirtelen a lány.- Miért nem adják ki a kottáidat? Miért nem tanítják a zenéd? Mint a 19. század utolsó muzsikusa.
A férfi játszott, majd hirtelen megállt a keze és hátrafordult.
- Valóban úgy gondolod?
Sophie bólintott és előre hajolt:
- Tele van a nézőtér, amikor hangversenyt adsz, az emberek imádják a zenédet, újból és újból eljönnek, hogy hallják! Miért nem lehetnél te az új Mozart, Händel vagy Bach?
Francesco elmosolyodott:
- Nem tudom, ez nagy lépés lenne, és nem tudom, hogy fel vagyok -e erre készülve.
- Tehetséges vagy, Francesco. Egy zenei géniusz!
Francesco a lányra nézett.
- Végül is, csak hárman vagyunk ezen a világon. Te, én és a zene! Meg kell nekik mutatnom, hogy tényleg érdemes vagyok a muzsikus névre! Mindenből ihlet árad felém, és annyi hang van bennem, hogy csak én tudom megírnom. Minden itt van ezekben, a kezekben. A dúr, a moll, a keresztek és a bék. A fekete és a fehér billentyűk. Nem tudnám máshogy leírni a világot. Nem tudok szónokolni, se festeni, nem tudok csábítani, és nem tudok hazudni. Csak őszinte hangokból élek. Talán undoknak mondanak, de kedves vagyok, ha kell. Buta vagyok, vagy tán okos? Ezt majd én eldöntöm. Csak a zene az egyetlen, amivel elmondhatom a gondolataimat. Ha más könyveket írhat, én kottákat adok ki.
Felugrott a székből és megragadta a lány kezét. Megcsókolta őket és szerelemtől izzó szemekkel tekintett rá:
- Édes Sophie, csak ketten vagyunk. Csak te és én. Te vagy a zene. A zene, ami mindig győz.
Sophie megcsókolta a férfi orrát és bement a vendégszobába, hogy felöltözzön. Amikor visszatért, Francesco már nem volt a zongora szobába. Körbenézett és a kedvese kör vonalait az erkélyen pillantotta meg. Éppen beszélgetett valakivel. Sophie kisietett és látta, hogy Angelaval beszél, aki éppen most érkezett meg a piacról és a karján egy nagy kosárral a házba ment be.
- Sophie!- kiáltott Francesco és megragadta a lány kezét. Kirántotta az erkélyre és szenvedélyes megcsókolta.
Nem is vették észre, hogy egy fekete kocsi állt meg a ház előtt. Benne a fekete kárpit között a herceg ült. Sophie másik hercege. Az igazi. Mauro megigazította a ruháját és kiszállt a kocsiból. Kezében egy papírdarab volt, rajta egy cím és egy név. A név Angela Gattuso. Talán itt megtalálja hóbortos mennyasszonyát. Kacagást hallott a feje felett.

- Boldog szerelmesek.- gondolta és felnézett rájuk. De akkor megállt a szívverése egy pillanatra és a lélegzete elakadt. A kezei remegni kezdtek és vissza kellett ülnie a kocsiba.

Napokig tartott útja és most a szíve meghasadt. Hiszen megtalálta a keresett kedvest, aki egy másik férfi karjában boldogan mosolyog. Az a férfi pedig az átkozott Montaigo!
Becsapta az ajtót és kopogott a kocsisnak, hogy azonnal induljanak.
A szívére tette a kezét és nem volt benne biztos, hogy dobog e még. Vajon tud egy ilyen megrázkódtatástól verni? Talán a seb nem annyira mély, mint a fájdalom, ami kegyetlenül belehasított.
Soha, soha semmilyen érzés nem fájt ennyire, mint most ez.
Nincs jóság a földön. Nincs ennél nagyobb érzés, mely így fájna. Nincs szépség és nincs báj. Nincs már semmi. Csak a kínzó és mély fájdalom, mely öklendezve vette körbe a herceget.

 Mauro a kocsiban érezte csak biztonságban magát. Bár erős fájdalmat érzett a szíve felől. Úgy érezte, hogy már meghalt. Abban az átkozott percben, amikor meglátta az ő csodálatos mennyasszonyát egy másik férfi karjaiban. És nevetett, kacagott, lélegzett és élt! Mily' nyomorúságos lét embernek lenni. Minden apró mozdulat, akár egy késszúrás. Minden édes szó, melyet Sophie Francesco fülébe súgott egy csepp méreg. És minden csók egy halál. Hát többször is meghalt ott Mauro herceg. Szigorú szemét, most a könnyek mosták el. Lelke elszállni látszott. Kezei, melyek oly' biztosan fogták sétapálcáját, mégis a dühtől remegtek.
- Nincs más remény, nincs más választás. Már döntöttem. Én őt akarom, és szeretnem kell még most is. Minden esetben, akkor is, ha szívem mozdulatlanul áll keblemben. Annyit köszönhetsz nekem, Sophie! Tőlem kaptál szárnyat, hogy madárként énekelhess.  De te úgy hálálod meg, hogy megcsalsz? Talán őt néked szánták, de ez engem nem érdekel.- gondolta a herceg és kinézett az ablakon. A felhők megtréfálták Maurot, mert Francesco és Sophie ölelkező alakját vették fel. Mauro megszorította a botot:
- Soha! Soha többé nem fogtok tőlem megszabadulni. Átkot mondok rátok, bosszúm elkísér, még éltek, és míg élek. Isten nem bocsát meg a bűnösöknek, és én sem fogok. Számotokra nincs feloldozás.
Mauro szeméből legördült egy könnycsepp és azt kívánta, hogy bárcsak meghalna. Mindig is magányos volt. Ez a sorsa? Örök magány? Hol vétkezett?
- Minden torz lett, mely régen annyira meseszép volt, szívem miért nem versz? Muszáj tovább dobognod! Hiszen nekem szeretnem kell ezt a lányt, mert nőt még nem szeretett senki ennyire.
Furcsák voltak a herceg gondolatai és a minden egyes mozdulata. Szenvedett, de tudta szíve olyan sebet kapott most, mely után semmi sem fog fájni.
A súlyt, melyet a herceg hordozott, Sophie is megérezte. Lelke fájdalmasan kért segítséget, de ő elnyomta. Hiszen minden bánatot befedett, ha Francesco ránézett. Van e ennél gyönyörűbb és fájdalmasabb dolog?

 

A  győzedelmes zene

 

Mauro nem tett semmit. Mit is tehetett volna? Talán kidobja a lányt? Hiszen szereti! Ezért volt annyira fájdalmas a tudat. Amikor éjszaka lehunyta a szemét, akkor mindig Sophie boldogan sugárzó arcát látta. Azt a bájos mosolyt, melyet ő nem tudott előhozni a lányból. Boldog azzal a férfivel, és vele sosem lehet az. Ezzel Mauro tisztában volt. Talán el kellene engednie. De nem lehet, abba megszakadna a szíve. Nagyon beleszeretett a lányba. Még most is látja azt a vékony lányt, aki a legdrágább selyembe öltözve énekel az óriás színpadon. A jobbján egy zongora és Sophie túl énekli a zongorát. A hangja egy pacsirtáéhoz hasonló és a herceg lelke minden alkalommal belehalt a lány énekébe. Volt benne valami, amikor énekelt, ezt a herceg csak akkor látta, meg most, amikor a muzsikus ölelte. Neki kell a lány és, ha az az ára, akkor bezárja, és a kulcsot a szívébe rejti, hogy Sophie sose szabaduljon tőle. Nem akart úgy járni, mint nagy elődei, akik csak hajszolták a szépet, de sosem lehetett az övék. De ő más lesz! Már eljegyezte a lányt. Már csak a formaságok vannak hátra.
- Legyen hát!- szólt halkan a herceg, a sötét éjben.- A te szabályaid szerint játszunk, Sophie. Eltoljuk az esküvőt. Vajon mit teszel?
Tudta, hogy Francesconak felesége van, és nem fogja elhagyni Sophie kedvéért. Sophie sem olyan bátor, hogy felbontsa a jegyességet. Nem, ez komoly döntés lenne. Hiszen mi lesz akkor velük? Talán napok múlva megunja Francescot és akkor vége lesz ennek a rémálomnak, kérdőre vonhatja a lányt. Bántani semmi esetre sem fogja, ez meg sem fordult a fejében. Csak legyen újra mellette, ennyit szeretett volna.
De ez maga lenne a büntetés Sophienak.

Sophie tudta, hogy menni kell. Nem maradhat örökké Angela néni óvó szárnyai alatt. Már este összepakolta a ruháit. A vendégszoba szomszédos volt a nappalival, ahol Francesco aludt. Egy apró kis kanapén, de a kényelmetlenség nem okozott neki gondot, ha napközben Sophiet ölelhette. A cipőjét nem vette fel, csak amikor kisurrant az ajtón. Se mielőtt elhagyta volna a lakást. Az alvó férfire nézett. A gondolatok egymást ölték elméjében. Szerette Francescot, de aggódott Mauro miatt. Ránézett a gyűrűjére, mely kopottan tekintett vissza rá.
- Mennem kell.- gondolta és kilépett az ajtón. Egy ideig gyalog ment, majd fogott egy kocsit. Vissza kell térnie Maurohoz. Csók nélkül, de tisztán.
Amikor Francesco felkelt. Az első dolga az volt, hogy a zongorához sietett, hogy zongoraszóval ébressze kedvesét. De hiába játszott, nem jött válasz sehonnan. A lány nem lépett elő álmosan, kócos hajjal. Francesco megrémült és szemében az ijedtség gonosz árnyai játszottak.
- Sophie! -kiáltotta. Felugrott és a vendégszobába rohant, mely nyitott ajtóval várta. A lány ágya üres volt. Az ágyneműk gondosan összehajtogatva pihentek. Rajta egy levél.
Francesco remegő kezekkel kinyitotta, és olvasni kezdte a gyorsan írt sorokat:
"Drága Hercegem! El kellett mennem. Kérlek, ne haragudj meg rám, de muszáj. Nem maradhatok, hiszen tudod jól, a herceg mennyasszonya vagyok. Túl a szép szavakon és mindenen, a csókjaidon, fontosabb, hogy megmentsem lelkem becsületét. Helytelen dolgot cselekedtünk, és nem tudok e teher alatt élni. Ne haragudj, kedvesem. Jól volt érezni, hogy milyen a boldogság és a szerelem. Sophie."
Francesco a homlokához kapott és leroskadt az ágyra. A borítékból kicsúszott valami. A férfi a kezébe vette. Sophie nyaklánca volt. Sophie komolyan gondolta ezeket, a szavakat? Komolyan gondolta a külön válást? Vagy csak fél a hercegtől?

Igen, Sophie a hercegtől félt. Rettegett attól, hogy Mauro valamilyen módon bosszút áll Francescon. Sophie valahogy érezte, Mauro mindent tud. Jobb most mindent abbahagyni, mielőtt valami nagyobb baj történne. El kell hagynia őt. Bár ebbe szíve beleroskadt, de meg kell hajolni a herceg előtt, és örök hűséget kell fogadnia. Sírig tartó magányt. Sophie már nem sírt, nem sajnálta magát, csak Francescot féltette. Korán akart elszökni, hogy a férfi ne jöjjön utána. Ha még egyszer látja, akkor valószínűleg nem tud ellenállni, és vele maradna. De Sophie tudta, hogy mit kell tennie. A helyes út mindennél előrébb való. Nem akart álmodozó lenni, mint az apja.

1898. December, Velence
Sophie és Mauro kapcsolata megszenvedte a lány szerelmét. Mauro ragaszkodóbb lett és Sophie olyan lett, mint egy apáca. Semmilyen érintést, csókot vagy édes szavakat nem intézett a herceg felé. Csak lesütött szemekkel állt előtte és beszélt. Mindenről, csak a zenéről nem. Már nem játszott a zongorán, még a szobájából is kivitette. Kidobták a furfangos éjjeli szekrénykét. Sophie kidobott minden írását és próbálta a varrást elsajátítani. Dora tanította, de Sophie rossz tanítványnak bizonyult. De Dora nem szólt semmit, csak bíztatta őt. Mauro pedig büszke volt. Végül is megjött a mennyasszonya esze! Tudta, hogy az esküvő elhúzása jó ötlet lesz.
Nem is sejtette, hogy Sophie visszatérése is Francescoról szólt. Sophie már nem olvasott újságot sem. Nem akart tudni semmiről, főleg, ami Francescoról tesz említést.

A kopott zongora a kastély báltermébe került és Mauro lefedette egy hatalmas, vörös kárpittal. Dora néha leült elé és játszott rajta, de nem tartott sosem sokáig a játéka, azt mondta, hogy azért, mert nem talált még olyan dallamot, ami megfelelő lenne a számára.
Egy nap mégis rábukkant egy különleges kottára, az üzletben azt mondták, hogy egy ifjú zenész most adta ki. Dora úgy gondolta, hogy kipróbálja az újdonságot.
Mauro fel- alájárkált a szobájában és éppen próbált rendet rakni mindent az esküvőig, a meghívókat visszavonni és a terem bérlését. Gondja sok volt. Sokat gondolt, a szemtelen Montaigo úrra, aki elcsábította a mennyasszonyát. Nem tudta magában elhelyezni ezt az embert. Felettébb pimasz volt vele. A lentről felszűrődő zenére próbált figyelni. Talán ezek az édes dallamok elfeledtetik vele azt a sok rosszat, melyet a nyár hozott. Leült az öblös karosszékébe és elővette a Bibliáját, talán van benne pár jó szó. A zene hirtelen váratlan fordulatot vett. Ismerős volt neki ez a dallam. Hiszen ez az altató! Az a kedves dal, amelyet Sophie Francesco estélyén énekelt. Mauro leejtette a Bibliát és mérgesen felugrott:
- Elegem van ebből a Francescoból! Miért versz engem Istenem? Szolgállak, és mindent megteszek. Adományok, 5 év szerzetes élet! Mióta emlékszem csak tanulok, de semmit sem értek!!! Egyet magyaráz meg nekem, Istenem! Miért előrébb való ő, mint én? Miért hódolok be ennek a zenének, miért lágyul el a szívem, ha hallom? Hogy magyarázod meg, hogy az ő pártját fogod, és én csak utolsó vagyok? Igazságos vagy, ha ekkora terhet rósz rám? Miért hódolok be ennek a zenének? Miért győz ez a zene? Hiszen nem győzhet le ez az ördög, házasságtörő, szemtelen, tiszteletlen fickó! Nem foghat ki rajtam!
Közelebb lépett a kereszthez, mely az íróasztalán állt:
- Ha nem segítesz, miért szolgáljon a szolgád? Ha nem érted, amit mondok, akkor miért tanuljam a nyelved? Mit segít rajtam a tudás, ha ez a győztes zene megbénít?
Érezte a herceg, hogy közel van a tébolyhoz. Felugrott és lerohant a bálterembe, ahol Dora játszott. Kikapta a kottát a tartóból és eltépte.
- Ne játszd ezt a dallamot!
Dora érthetetlenül nézett Mauro megviselt arcára:
- De miért?
- Mert megbénít. Nem akarom többé hallani. Értetted?
- De ez Sophie kedvence.
Mauro még egyet tépett a kottán és zsebre vágta:
- Éppen ezért. Soha ne játszd újra.
Dora bólintott és bezárta a zongora fedelét:
- Ahogy akarod, herceg.
Soha többé senki nem játszott a zongorán. Dora nem nyúlt hozzá. Elvarázsolta a dallam, valószínűleg ezt játszaná, de nem szabad. A herceg legyőzött lesz tőle. Bár ezt nem mondta Doranak, de a lány mégis tudta. Jobban ismerte a herceget, mint ahogy azt ő gondolta volna.

Mauro nem is tudott az estélyről. Éppen egy külföldi ügyet intézett - immár teljes biztonságban.
Dora egy díszes és elég méretes borítékot hozott Sophienak, akik éppen egy kendőt próbált varrni, de sehogy sem sikerült neki. Az ujjai tele voltak apró sebekkel, amiket a tű okozott.
- Sophie! - kiáltott a lány sietve adta a meghívót. Sophie kibontotta a borítékot és elolvasta a kedves sorokat.
- No, lám, a kedves Pierro gróf meghív minket a születésnapjára, ami pontosan. Mára esik?
Sophie Dorara nézett. Ezek a meghívók általában hetekkel előbb meg szoktak érkezni.
- Nagyon sokat késett. -jegyezte meg Dora- Elmegyünk, Mauro nélkül?
Sophie bólintott a varrást elpakolta, felkelt a fotelból és kinyújtotta elgémberedett tagjait.
- Miért, ne? A gróf nagyon kedves volt, amikor megismertem, biztosra veszem, hogy jól fogjuk magunkat érezni.
- Igazad van. Akkor sietnünk kell. Megyek, szólok a szobalánynak, hogy készítsen neked vizet a fürdéshez, majd én kikészítem a ruhádat, utána én is elkezdek készülni. Igyekezz, Sophie, nem késhetünk.
Sophie bólintott és a tükör elé állt, hogy kibontsa a haját. Szoros kontyokat hordott újabban, amelyek eléggé megviselték a fejbőrét, húzták és Sophie nem tudta elviselni ezt az érzést.
A két hölgy elég hamar elkészült.
Dora egy bordó, vastag anyagú ruhát viselt. A kezén egy fekete prémes kesztyű. Egy fekete kabátot vett fel. A haját felkötötte, és fülében briliánsok ragyogtak. Talán most nézett ki először, úgy, mint egy előkelő család sarja, aki mindig is volt.
Sophie haja, ami elég gyorsan megnőtt az utóbbi időben, kiengedték, és apró ezüst díszeket helyeztek bele. Nyakában egy elég drága nyaklánc. Egy hófehér ruhát öltött magára. Meztelen válla kilátszott a ruhából, melyen semmilyen minta nem volt. Egyszerű és mégis előkelő. Kezén könyökig érő, csipkés, fehér kesztyű.
Mielőtt elindultak volna egy futár levelet hozott Sophienak Maurotól.
- Azt írja, hogy tudomást szerzett a bálról és amint megérkezik, ő is csatlakozik hozzánk.
Dora a lányra mosolygott és karon fogta. Amikor beültek a kocsiba, Sophienak rossz előérzete volt.
- Muszáj elmennünk?- kérdezte a lány Doratól. A vörös fürtös hajú lány előre hajolt és megfogta Sophie kezét:
- Mi a baj, Sophie? Már nem fordulhatunk vissza! Visszajelzést küldtem a grófnak, már számít ránk.
Sophie bólintott. Próbált megnyugodni, de tudta, hogy a rossz szájíze egész este követni fogja.
Alessandro gróf kastélya elég messze feküdt. Velence másik végében volt. Az utazás egy kicsit hosszúra sikeredett, Sophie és Dora elmacskásodott végtagokkal szállt ki a kocsiból. A kastély ki volt világítva fáklyákkal, nagyon hangulatos lett tőle. Dora megfogta a lány kezét:
- Remélem, a rossz érzésed már elmúlt, de, ha nagyon kellemetlenül érzed magad, akkor szólj, és egyből haza megyünk.
Sophie bólintott, de tudta, hogy úgy sem szól Doranak, hiszen látta rajta, hogy szeretne egy kis ideig társaságban lenni.
Amikor beléptek a gróf báltermébe, látták, hogy az tele van emberekkel. Mindenki táncolt és a lehető legjobban érezte magát. A terem padlózata csúszós fekete-fehér márvány volt, úgy festett, mint egy sakktábla. A plafonról egy díszes csillár lógott, mely több tonnát nyomhatott. A falakon különböző festmény tekintett a mulatozókra. Nagyon hangulatos volt a bálterem. Az egyik végében egy gyorsan készített pódiumon zenészek játszottak. A pódiumtól balra hosszú asztalokon ételhegyek várták, hogy a vendégek habzsoljanak belőlük. Jobbra pedig óriás méretű, plafontól földig érő ablakok.  Hirtelen Alessandro perdült eléjük és hatalmas mosollyal fogadta őket.
- Ó, hölgyeim! Isten hozta önöket!
- Boldog születésnapot, jó gróf!- mondta vidáman Dora és megcsókolta a grófot, majd eltűnt a kavargó embertömegben.
- Az unokahúgom.- mondta magyarázatként a gróf.
- Az unokahúga? Nem is tudtam, hogy rokonok.
- A húgom egyetlen lánya.- felelte Alessandro, majd témát váltott.- Hol hagyta a herceget, kedves Sophie?
- Ügyeket intéz, de azt ígérte, hogy eljön, ha eltud.
- Ezt örömmel hallom. Bocsásson meg, kedvesem, de fogadnom kell a többi vendéget.
Sophie bólintott, majd hirtelen a gróf után kiáltott:
- Gróf Pierro! Elfelejtettem mondani: Boldog születésnapot!
A gróf intett és közelebb ment az ajtóhoz. Sophie egyedül maradt. Rengeteg ember között egy ismerős sem akadt. Magányosan sétált a terem végében és egy pincértől kapott vörös bort kortyolgatott. Talán ettől félt, hogy egyedül marad. Kinézett az ablakon Minden szobor, ami Alessandro birtokában állt, fagyottan meredtek előre. A kertészeknek úgy látszott télen is akadt dolguk. Sophie a szobrokat nézte. Mindegyik más-más volt. Arra gondolt, hogy talán a gróf ősei lehetnek. Le szeretett volna menni a kertbe, hogy megnézhesse a szobrokat, de akkor hirtelen a gróf állt elé.
- Hova menne kisasszony?
- Szeretném megnézni a szobrokat.
A gróf megfogta a lány kezét és a fejével előre intett.
- Pont most? Amikor egy tehetséges zenész darabját fogják játszani?
- Egy tehetséges zenész?-kérdezett vissza Sophie.- És honnan jött ez a tehetséges zenész?
- Hát, Franciaországból. Legalábbis azt mondta nekem. Higgye el, nagyon jól játszik, mostanában ő a legújabb tehetség, nem is olyan régen adta ki a kottáit, az egyik rokonom lánya is az ő darabjait játssza. Tehetséges fiatalember. Kérem, hallgassa meg.
Sophie bólintott.
- Rendben van, meghallgatom a maga zsenijét, de utána kísérjen ki a kertbe.
Pierro gróf elnevette magát:
- Rendben van, Sophie. Remélem tetszeni fog önnek.
Az emberek nyüzsgése alább hagyott, majd egy ijedt arcú kislány lépett a zongorához, meghajolt és leült.
- A rokonom .- súgta Alessandro Sophie fülébe.
A kislány játszani kezdett. Ujjai fürgén mozogtak és egy édes dallam bontakozott ki. Nehéz darab lehetett, mert a lányka erősen összpontosított, hogy el ne vétse a hangokat.
- Valóban, édes dallam .- jegyezte meg Sophie.
- Gondoltam, hogy önnek tetszeni fog, hiszen régen annyira rajongott a zenéért.
Sophie megdöbbent ezen a kijelentésen.
- Már felhagytam a zene élvezetével .- felelte a lány és hozzátette .- Bár meg kell jegyeznem, hogy eléggé rövidke volt a szerzemény, mondja meg a zsenijének, hogy ennél hosszabbat is írhat, a hallgatóság nem fog megorrolni rá.
- Éles a nyelve, Sophie.- mondta nevetve Alessandro.
- Sajnos, az idő kihegyezte. Nos, gróf, akkor kikísér a kertbe?
Pierro gróf megrázta a fejét:
- Csalódnia kell a zsenimben, mert mást is alkotott.
Sophie elfordult a zongorától és a gróf szemeibe nézett:
- Miért nem mondta meg, hogy megvette a muzsikusa műveit, és most ezzel a szegény lánnyal eljátszatja?
A gróf felkacagott.
- Sophie, komolyan mondom, élvezem a társaságát!
Sophie újra meg szeretett volna szólalni, hogy valami találót mondjon, amikor a muzsika, ami hirtelen megszólalt, elnémította és a nyelve már nem is volt olyan éles. A szíve gyorsabban kezdett verni és lesápadt. Valaki az altatót kezdte játszani és egy gyermeki hang énekelte a szöveget.
- Mondja meg, jó gróf, ki az ön zeneszerzője?
- Francesco Montaigo úr.
Sophie rosszul érezte magát és hirtelen megfordult. Tényleg, a kislány játszik még?
A kislány a zongora előtt állt és énekelt, míg a zongorát egy fiatalember bűvölte. A fiatalember Francesco volt. Sophie leejtette a poharat, mely hangosan összetört. Nem hallotta senki, csak ő, mert mindenkit magával ragadott a zene. Sophie a grófra nézett ijedt szemekkel és hirtelen elrohant onnan. Lábát kegyetlenül nyomta magas sarkú csizmája, de nem érdekelte a fájdalom, csak el akart menekülni. Hiszen olyan sokáig tartott, míg sikerült kivernie a fejéből Francescot és az ő bűv erejű zenéjét, melyet ő adott a kezébe. De most itt van és, ha marad, akkor ki tudja, hogy mi fog történi.
Kisietett és kint a fagyos idő megcsapta. Abban a kertben volt, ami után annyira vágyakozott. Válla fázott, ajkai lilává váltak a hidegtől. Nézte a szomorú arcú szobrokat. Nők és férfiak egyaránt voltak. Levert volt, nem akarta hallani ezt a zenét, mert most egyfolytában ez ment az agyában. Felnézett, az ablakon keresztül látta, hogy az emberek boldogan nevetnek és táncolnák. Neki ez miért nem sikerült? Francesco szelleme miért kísérti még mindig? Hányszor kell még legyőznie?
- Kisasszony!- szólalt meg egy a hang a háta mögül. Sophie ijedten fordult hátra.
- Miért nem szeretsz engem?
A kérdést Francesco tette fel, aki tőle távol állt. Francesco közelebb lépett hozzá. Nem teljesen közel, volt köztük vagy négy méter. Sophie nem tudott mozogni. Francesco arca feldúlt volt, szemei könnyben úsztak. Hiába volt kifogástalanul felöltözve, nem előkelően állt rajta a ruha, hanem slamposan. Inge kigonbolva, öltönye lógott rajta. Kérdőre vonta a lányt:
- Reméltem, hogy sikereimet együtt éled meg velem és éppúgy örülsz nekik, mint én. De nem így történt. Hiszen neked fáj, mit elértem. Már nem értesz meg. Úgy tekintesz rám, mint egy idegenre. Eltaszítasz, ellöksz magadtól. Miért nem fogadsz el, úgy, mint régen? Miért nem szeretsz? Miért? Lehet, hogy azt gondolod, hogy bennem bízni hiba és lehet, hogy igazad van, hiszen szeretem az életet. És szeretlek téged, mert te vagy az élet. Nem háláltam meg neked azt a sok mindent, mit értem tettél? Biztos így van. De miért nem szeretsz már engem? Mi történt, amiért el kellett löknöd?
Sophie a férfire nézett és próbált válaszolni.
- Ha mindent megterveztem volna akkor biztos nem így történne. Éreztem, hogy nem kellenne eljönnöm erre a buta születésnapra. Nem lett volna szabad újra találkoznunk. Nem tudok szabadulni tőled.
Francesco a lányhoz sietett, aki a földre zuhant és erőt vett rajta a sírás. Megfogta a lány vállát és a szemeibe szeretett volna nézni.
- Sophie, édes Sophie! Nézz rám!
A lány ránézett és már nem volt az a magabiztos kisasszony, mint amikor elindult.
- A fájdalom, Francesco! A fájdalom nagyon nagy. Már nem bírom elviselni, és nem tudom elviselni Mauro fájdalmát.
- És az enyémet?
- A legjobban a tiédet nem tudom. Minden érted volt. Mert, ha most megcsókolnálak, akkor minden megváltozna és mindazt, amiért küzdöttem hónapokon keresztül, most semmibe menne. Annyira nehéz volt téged elhagyni és annyira nehéz most megérinteni. Hiszen szeretsz és én is, szeretlek, de nem lehet, nekünk nem szabad.
Francesco követte a lány szavait, és figyelte, ahogy megremegnek a vörös ajkak egy-egy mondat után.
- Egy valódi angyal vagy, egy édes égi lány. És most, hogy sírsz, mégis büszkén és bátran nézel rám. Minden éjjel és minden nappal, csak feléd szállnak a gondolataim és mindig csak a tiéd vagyok. Szégyellem gyengeségem, mert minden erőm elvetted már, óvatos sem voltam veled. Pedig, hidd el sokszor jártam pórul, de bíztam, hogy ez az angyal más lesz. Hisz' te más vagy, senki emberfiára nem hasonlítasz. Itt vagy bennem minden pillanatban, mindig a hangodat hallom. Kérek Sophie, ne elmélkedj, ne vállald fel mindenki fájdalmát. Bízz bennem és hallgass rám: engem szeress, angyalom és nem lesz baj.
Sophie a férfire nézett, aki megérintette a lány állát és közel hajolt, hogy megcsókolja. Sophie már nem gondolkozott, hanem engedte a férfinek, hogy megcsókolja.
Fent a bálterembe, megérkezett Mauro és Dorat kérdezte, hogy hol van a mennyasszonya.
- Ó, a herceg! Hát sikerült eljönnie! -kiáltott fel a jó kedélyű gróf, majd elé sietett és kezet fogott vele.
- Boldog születésnapot, grófom! Meg tudná mondani, hogy merre találom a mennyasszonyomat?
Pierro gróf Dorara nézett:
- Ön sem látta?
- Nem, mióta elváltunk.
A gróf gondolkozni kezdett és végül eszébe jutott valami.
- Nagyon szeretett volna sétálni a kertben. Lehetséges, hogy ott van. Látja, ez az ablak a kertre néz.
Dora összecsapta a kezét:
- Ó, meg fog fázni ebben a szörnyű hidegben.
A gróf megrettent, amikor meglátta a herceg arcát, aki kinézett az ablakon. Vonásai eltorzultak és szemei haraggal töltődtek fel. Alessandro és Dora kinéztek az ablakon.
A lehető legjobban láthatták, hogy a boldog, sorsverte szerelmesek, szenvedélyesen csókolják egymást.
A herceg felszisszent, mintha a tűzbe nyúlt volna, hirtelen verejtékezni kezdett a homloka. Dora megfogta a herceg karját.
- Mauro, kérlek, nyugodj meg.
Alessandro a másik oldalon állt, ő is megfogta a herceg karját és a fülébe súgott:
- Ez egy régi történet. Az élet írja mindig, újból és újból, a szereplői egy nő, aki fiatal és még bohém, és a férfi, aki beleszeret a nőbe. Először a vágy lángja lobban fel, később jön a szenvedély. Aztán a gyanakvás, mely a féltékenység párosul, majd a harag, a hűtlenség. Már nincsen bizalom és nincsen nemes érzés. Az őrjítő féltékenység rosszabb a halálnál. Hát, jól vigyázz, herceg!
Próbált Mauro szemeibe nézni, de az ő szeme csak a párt tükrözték, akik most végre megint boldogok. Még figyelte a féltékeny herceget, majd a sorsára hagyta.
Dora a herceg eléállt:
- Herceg! Kérlek, ne bántsd őt. Nem tehet semmiről, csupán szerelmes.
-Engem nem érdekel az ő szerelme. Nekem ő kell. Szólj neki, hogy mennetek kell.
Dora bólintott, Mauro megragadta a csuklóját és újra megszólalt:
- Ne mond meg neki, hogy itt voltam. Nem kell megtudnia, hogy tudom.
Dora bólintott és kisietett.
A kertben Sophie lángoló szemekkel figyelte Francescot, már nem fázott. Kéz kézben álltak egymással szemben. Sophie szólni akart, amikor kiáltást hallott:
- Sophie! Sophie! Gyere, indulunk.
Sophie ijedten a férfire nézett:
- Mennem kell. Már keresnek.
Felkapta a ruháját és futni kezdett a hang irányába. Francesco utána kiáltott:
- Mikor látlak?
- Amikor szeretnél. Fogunk találkozni, ne aggódj.
Francesco bólintott és örömittasan leült egy padra.
Sophie sugárzó arccal érkezett a kocsihoz, ahol már Dora várta.
- Miért kell indulnunk?- kérdezte.
- Mauro üzent, hogy fáradt és nem jön el. Szeretné, ha mi is otthon lennénk.
Sophie bólintott és az örömrózsái hervadásnak indultak:
- Persze, Mauro.
Beszállt a kocsiba és közel hajolt az ablakhoz, reménykedett abban, hogy újra láthatja a kedves zenészét. Dora arca gondterhelt volt, de Sophie nem vette észre.

 

A pokolba vezetö út

 

Eltelt egy teljes nap és Sophie nem látta a herceget, nem értette, hogy mi történhetett vele. Talán ennyire megviselte az út. Dora óvatosan és metaforikusan beszélt vele. Mindenegyes szavában azt üzente Sophienak, hogy a herceg mindent tud és jobb lesz vigyázni. De Sophie semmilyen jelet nem figyelt. Nem hallotta a vészjósló csendet és nem látta a fakóságot, mely a kastélyt körbe vette. Szerette volna látni a herceget. Meg akarta mondani Mauronak az igazat, de nem tudta, hogy hogyan fogjon hozzá. Azt sem tudta, hogy hol van a herceg, hiszen Doran kívül senki mással nem volt hajlandó beszélni.
A herceg dühöngött és már a hite is megingani látszott. Nem tudott egy olyan Istenben hinni, aki mindent elvett tőle, pedig ő mindig jól szolgálta. A haját levágta, így a valaha gyönyörűen csillogó ébenfekete haj, már csak a nyakáig ért. Dora látta Mauro szenvedését, de nem segített. Hiszen ezt ő is meg élte. Nem hitte volna, hogy a herceg ilyen helyzetbe kerül.
Pedig, Sophiet a széltől is óvta. Szinte mindenkit elzárt tőle. Főleg a férfiakat. Mindenkiről tudott, akivel a lány érintkezett. De még sem jól tette. Azt az átkozott újságírást nem kellett volna engedni! Inkább az álmokra lett volna féltékeny, melyeket Sophie határok nélküli elméje szült, inkább az álmok, mint egy élő ember!
De most már késő. Vissza fogni, ugyan, hogy tudná? Csak az a megoldás marad, hogy elengedi.
A szíve belerokkant, ha erre gondolt.

Valóban késő volt. Sophie nem érezte magát fogolynak. Tudta, hogy a kastélyt bármikor elhagyhatja, ha kedve tartja. Szeretett volna Francescoval találkozni, de nem tudta, hogy hol keresse. Így várt. Tudta, hogy a férfi felkeresi.
Még hajnal volt, amikor Sophie arra ébredt, hogy valaki kopogtatott az ablakon. Először összerezzent, hiszen ő írt már különböző lényekről, szellemekről, vámpírokról, akik így kapják el az áldozataikat. De már hajnalodni kezdett, ekkor már nincs hatalmuk ezeknek a gyilkos lényeknek. Sophie kíváncsian nézett az ablak felé.
Az ablaküveget egy holló kopogtatta meg. Sophie összerezzent. Felkelt és el akarta zavarni a baljóslatú madarat. Ahogy letekintett a kertbe, meglátta Maurot. Egyedül volt és a kertben sétált. Sophie lekapta magáról a hálóruháját és a lehető leggyorsabban felöltözött. Lerohant a kertbe és miközben kiáltott Mauronak, próbálta a haját feltűni.
A herceg felfigyelt a lány kiáltására és megfordult:
- Sophie! Miért keltél fel ilyen korán?
A lány nem felelt, csak figyelte a herceg arcát, mely gyűrött volt.
- Levágta a haját, herceg?
Mauro megsimogatta a lány haját:
- A tiéd sem a legszebb. Csupa gubanc és kóc. Te, kóc hercegnő!
Sophie elnevette magát és Mauro is elmosolyodott. Tehát ezért. Ezért nem tudja elengedni a lányt. Mert annyira boldog vele és nem számít más.
- Önnel tarthatok?- kérdezte Sophie. Mauro bólintott és kinyújtotta a karját, hogy Sophie belekarolhasson.
- Szeretnék ma este veled vacsorázni.- mondta a herceg.- Már annyira régen voltunk együtt.
- Valóban. Már nagyon régen nem beszélgettünk.- válaszolt a lány.
- Miket csinálsz mostanában, drága pacsirtám?
A lány eltöprengett, mit is mondhatna a hercegnek. Talán mondja azt, hogy "Megcsallak, drága herceg."
- Dora varrni tanít.- felelte végül.
- Azt hallottam, hogy elég silányul megy. - vágott bele a herceg.
- Igen, a varrást nem nekem találták ki.
- Miért nem zongorázol, mint régen?
- Már az az idő elmúlt és már nem szeretem hallgatni a zongoraszót.
- Élvezted az estét a grófnál?- kérdezte hirtelen Mauro. Sophie megállt egy percre és meglepődött a kérdésen.
- Jó volt.- mondta egyszerűen.
- Jó volt? Csak ennyit tudsz mondani? Azt hallottam, hogy egy kitűnő zenész szórakoztatta az embereket.
Sophie bólintott és elátkozta magát, amiért vállalkozott erre a sétára.
- Valóban, egy nagyon jó muzsikus volt, bámulatba ejtő dallamokat játszott.
Mauro alattomosan felnézett Sophiera.
- Véletlenül nem Francesco Montaigo volt az a zseni? Tudod, jól drágám, akinek az estélyén ott voltunk.
Sophie nagyot nyelt és tördelni kezdte az ujjait:
- Igen. Ő volt. -mondta alig hallhatóan.
- Akkor jó. Azt hallottam, hogy a felesége terhes. Milyen furcsa az élet, nem igaz?
Sophie megállt és nem tudott lélegezni. Mauro rámosolygott és egyedül folytatta a sétát.
- Én. én.- hebegett Sophie. Nem kapott még mindig levegőt. Hirtelen fent akadt a szeme és összeesett. Mauro sarkon fordult és Sophiehoz rohant.
- Drágám, ne tedd ezt! Gyerünk, nyisd ki a szemed!
Sophie nem nyitotta ki a szemét, és hörögve vette a levegőt. A szív dobogása lelassult. Mauro felkapta a lányt és elindult vele be a házba.

Mauro nem hazudott. Isabella valóban terhes volt. De nem úgy, mint ahogy azt Mauro vagy Sophie gondolta. A negyedik hónapban volt, ami azzal járt, hogy a hasa kikerekedni kezdett, ha akarta, akkor sem rejthette volna el. Amikor biztos volt, hogy terhes - körülbelül a második hónapban- elhagyta Olaszországot és Angliába ment szüleihez. Ott volt terhessége alatt, de a szíve visszahúzta az apához. El kellett neki mondania, hogy gyermeket vár tőle. Együtt kell osztozni az örömben. Isabella boldog volt, de félt is, mert nem sejtette, hogy az apa, mint fog szólni hozzá, hiszen olyan régen nem látta már. Most, hogy ott állt az ajtaja előtt minden ereje elment. Ajkai kiszáradtak. Jól állt Isabellanak a terhesség, vonásai kisimultak, bőre szép lett. Sajnos öltözködni még mindig nem tudott. Nem tanulta meg, hogy a kevesebb a több. A haját, most is papír rózsák és tollak díszítettek. Az ajtó váratlanul kinyílt és egy szobalány állt ott.
- Az úr mindjárt jön, kérem, fáradjon be.
Isabella bement a szalonba és egy fotelbe leült. Már nyugodtabb volt. Hirtelen megjelent az apa, akit annyira imád Isabella.
- Drága Bellam!- kiáltott gróf Alessandro Pierro.- Végre láthatlak! Olyan sokáig voltál távol, hogy el is feledtem, hogy milyen gyönyörű vagy.
Bella felállt, hogy köszöntse a férfit. Alessandro csak akkor fedezte fel, hogy Isabella állapotos.
- Jézusom, óvj meg! Bella! Terhes vagy?!- kérdezte izgatottan és csalódottan a férfi. Isabella odasietett hozzá és megfogta a férfi kezét.
- Ezért jöttem, Alessandro. Ez a mi gyermekünk.- mondta lágyan Isabella és megsimogatta a hasát. A gróf egy kicsit megborzadt. Próbálta leleplezni ijedtségét.
- Drága Bellam! Miért nem szóltál?
A nő tovább simogatta a hasát.
- Nem tudom, nem maradhattam itt. Francesconak nem mondhattam el. Nem is tudja, még nem voltam nála. Szerettem volna, ha te tudod meg először. Elvégre te vagy az apja.
Alessandro megvakarta a fejét.
- Igazad van.
Megfogta Isabella kezét, óvatosan nehogy véletlenül hozzá érjen a hasához, és leültette az egyik kanapéra.
- Nézd, drágám. Nem tudom, hogy mit mondjak. Nekem nem lehet gyerekem, egy férjes asszonytól. Az. az.
- Bűn?- csattant fel Isabella.- Szóval ez az ártatlan gyermek bűn? És amikor meg kellett tenned? Az nem volt bűn? Te, te átkozott szentfazék!
Fel akart állni, hogy elmenjen. Rosszul érezte magát. Valami furcsa kellemetlen és fájdalmas érzése volt. Alessandro odarohant hozzá és megfogta.
- Mi a baj?- kérdezte Alessandro.
- A baba, valami baj van a babával .- kiáltotta a nő és a grófra nézett. - Hívj orvost, kérlek!
Alessandro bólintott és elindult a kocsihoz. Nem értette, hogy miért teszi ezt. Nem is akarja a gyereket és már Isabellat sem akarja.

Délután lett, mire Sophie magához tért. De szörnyű álom súlya nyomta az elméjét.
Egy kopár, de mégis fénylő kápolnában volt. Egy fekete tüll ruha volt rajta. Haja tépett csigákban omlott a vállára. A padokban ismerős arcok ültek. A szónoki széken Mauro állt és egy Biblia volt a kezében. Fekete papi ruha volt rajta. Az arca fakó, szemei alatt hatalmas fekete karikák. Nem tudta, hogy mi történik, de mindez olyan volt, mint egy temetés. A koporsó ott állt nyitva. Sophie nem látta, hogy ki lehet benne. Kíváncsi volt rá és elindult a sorok között. De, ha az emberekre nézett, mindenki üres, halott szemmel tekintett rá vissza. Először Dorat látta meg, aki egy mennyasszonyi ruhában ült. Kezei kékek voltak a haláltól. Az ujján egy gyűrű. A ruha! Olyan volt, mint az övé.
-Dora!- szólt felé. De a lány csak előre nézett és sírni kezdett, de könnyek helyett vér folyt a szeméből. Ahogy a vércsepp a fapadra esett, olyan hangja volt, mint amikor a koporsón koppan a föld. Sophiet kirázta a hideg ettől a hangtól és a másik oldalra nézett. Talán ott még torzabb látvány fogadta. Középen egy hölgy ült, Isabella volt. Bőre halovány és szomorú. A festék teljesen elkenődött az arcán és ettől még félelmetesebb lett. Balján Alessandro gróf ült. Az egyik karján bilincs volt, mely egy vaskos Bibliához volt kötve. Az arca nem barátságos, hanem gonosz. Amikor meglátta Sophiet:
- Az ilyen bűnösöket nem fogadják be a mennyországba! Örök kárhozat a sorsuk .- mondta.
- De, gróf. én nem.- kezdett dadogni Sophie, de észre vette, hogy a gróf nem is róla beszél. Hányja magára a kereszteket és imádkozik oly' hévvel, mint egy sorozatgyilkos, aki feloldozást vár. Isabella karján egy pólya volt. Benne egy gyermek, egy halott gyermek. Arca kék és mozdulatlan. Vonásai nem hasonlítanak senkire. Angyali arca lett volna. Sophie a szája elé kapta a kezét és megrázta a fejét. Aztán meglátta Francescot, aki haláltól elkékült arccal nézte a koporsót. Csuklóján neki is bilincs, mely Isabellaval volt összekötve. Ajakai megfagytak, nem nyílt szólásra. Ő is sírni kezdett, de a szeméből forró könnyek hulltak, de ahogy a fapadra értek, ott vérré váltak és hangosan koppantak. Megint az a hang! Föld a koporsón! Sophie a két kezét a fülére szorította.
- Nem!- kiáltott és szeretett volna innen elmenni. Amikor Mauro kinyújtotta a kezét és hangosan megszólalt:
- Édes gyermek, gyere ide!
Sophie a hercegre nézett. Mauro lesietett a szónoki székről és elésietett. Ő nem volt halott, mint a többiek. Megfogta a lány kezét. Sophienak fájt az érintés. Olyan érzés volt, mintha tűket szurkáltak volna a kezébe.
- Sophia! Drágám! Jöjj, készülj az esküvődre. Az ünnepre.
Hirtelen, mintha valamilyen mennyei zenekar játszana, felcsendült az altató. De most más volt. Ijesztő és nyomott. Mauro erősen fogta a lány kezét, aki észrevette, hogy ő maga is kezd lekékülni. El akarta rántani, de a herceg erősen szorította. Felkísérte a koporsó mellé és, amikor Sophie rá akart nézni, a herceg eltűnt. A lány nagy levegőt és a koporsó felé hajolt, hogy meglássa, ki fekszik benne. Amikor belenézett, halkan felsikoltott. Nem! Ez lehetetlen! Saját magát látta benne. Halottan és szomorún. Egy lökést érzett a háta mögül. Amikor kinyitotta a szemét a koporsóban feküdt keze a mellkasán nyugodott. Felnézett és Francescot látta, aki egy csokor virágot dob a koporsóba. Lehunyta a szemeit, és amikor újból kinyitotta, már a saját ágyában pihent és az álomnak nyoma sem volt.
Levegő után kapkodott, mert úgy érezte magát, mintha valaki fojtogatta volna. Köhögött és érezte, hogy egy könnycsepp folyik le az arcán.
Kint az elemek tomboltak, a lelkében az érzések hasonlóképpen. Gyűlölt mindenkit és gyűlölte önmagát. Miért is hitt már megint?
Dora felkapta a fejét, amikor Sophie felült.
- Jobban vagy, Sophie? Úgy megijesztettél mindenkit.
A lány bólintott és levette a vizes ruhát a homlokáról.
- Nincsen semmi bajom. Ostoba vagyok. Ennyi az egész.
Dora megpróbálta visszanyomni az ágyra.
- Ne beszélj így. Nagyon is beteg vagy, hirtelen elakadt a légzésed és elájultál, már félnapja így fekszel. Azt hittem, hogy meghaltál.
- Mauro? -kérdezte hirtelen Sophie.
- Mauro.- mondta Dora, mikor a herceg hirtelen berontott a szobába és letérdelt a lány ágya mellé.
- Megijesztettél kedvesem! Jobban vagy?
- Igen, herceg. A testem teljesen jól van.
Mauro megcsókolta a lány kézfejét és rámosolygott.
- Most már minden rendben lesz.
Sophie a villámokat figyelte és tudta már semmi sem lesz olyan, mint régen. Felkelt az ágyból. Odasétált az ablakhoz és nézte az esőt, mely beborította az ablakot.
Mauro Dorahoz fordult és megszólalt:
- Dora! Emlékszel még arra a fiatalasszonyra, tudja, a zenész feleségére?
Dora összehúzta a szemöldökét. Nem értette, hogy pont most miért hozza szóba ezt a témát a herceg.
- Igen, Francesco Montaigo felesége. Mi történt vele?
- Most jöttem a városból. Képzeld, elvetélt. Terhes lett egy gróftól. A mi Pierro barátunktól.
Dora a szája elé kapta a kezét:
- Ez szörnyű! Szegény asszony!
Mauro felállt és lesöpörte a térdéről a láthatatlan port.
- Ez a büntetése. Megcsalta a férjét. Mindig megbűnhődnek az ilyen bűnösök.
Majd a tekintete Sophiera siklott, aki meredten nézett ki az ablakon. Nem látott semmit és nem hallott semmit. Csak lassan összeomlott magában. Nem hallotta Mauro szavait.
Dora felpattant és megfogta a herceg karját:
- Ne bántsd őt! Nézd, milyen állapotban van. Már a tiéd, nem kell félned.
Mauro Dorara nézett és bólintott. Igaza van. Kiment a szobából.
Dora Sophie mellé lépett és megsimogatta a lány hátát.
- Nem érzek semmit, Dora. Miért nem? Miért nem tudok mosolyogni? Miért nem tudok sírni?
Dora az alsó ajkába harapott majd válaszolt:
- Nem tudom.
Nézte még egy darabig a barátnőjét, majd jobbnak látta, ha kimegy a szobából.
Sophie egyedül állt a sötét szobában és halkan beszélni kezdett:
- Porig aláztál, Francesco. Elvetted az összes reményemet. Elvetted a boldogságom.
Felkiáltott és dühödten ugrott a fésülködőasztalhoz. Lesepert mindent róla, majd keresni kezdett valamit. Egy törött diadémot. De sehol sem találta. A szekrényhez lépett, kivett belőle egy ruhát és átöltözött. A haját megfésülte és szemében eszelős fény ragyogott. Felkapott egy csuklyás köpenyt és kirohant a szobából. Kifutott a kastélyból. Az álmán gondolkozott és nem értette a jelentését, csak azt sejtette, hogy halál vár rá. Sophie még nem akart meghalni.
Csupán egyszer járt azon a helyen, ahova igyekezett, de akár csukott szemmel is odatalált volna. Ruhája csöpögött a víztől, villámok cikáztak a feje fölött. Semmitől sem félt, csak haladt előre. Végül, a sok egyforma ház egyikébe ment és felrohant a lépcsőn. Vadul kopogtatni kezdett.
Egy kis idő múlva Francesco nyitotta ajtót és kíváncsian nézett ki.
- Sophie! Micsoda meglepetés!- kiáltott fel vidáman. Magához akarta húzni a lányt, hogy megcsókolja, de Sophie a csók helyett egy pofont szánt neki. Fájdalmasan csattant. Francesco az arcához kapott.
- Mi az ördög lelt?- kérdezte meglepetten, majd berántotta a lakásba. Sophie csípőre tette a kezét.
- Te! TE! Mit is képzeltél? Hittem benned, hittem neked! De te hazudtál! Esküdtél a sírig! Esküdtél az élőkre és a halottakra! Mond, hiba esett a számításodba?! Rosszul intézted a körülményeket! Talán jobb lett volna, ha az íróasztal mögött maradsz, és naphosszat rugdosod a labdát! Neked az való! Figyelj, Francesco, kérlek, emlékezz, hogy milyen boldogan is élhettél volna, kár volt mindent feladni miattam. Egy terv miatt, ami sosem fog valóra válni. Emlékezzél, hogy el akartalak hagyni, talán nem volt hiábavaló. Miért nem hallgattam magamra? Miért nem hallgattam az eszemre? Örülsz annak, amit elértél? Most talán boldog vagy, büszke vagy magadra? Most, ha rád nézek, mindig azon gondolkozok, hogy miért nem tervezted meg jobban a nagy jelenetedet, a hős szerelmest? Csak tudni akarom, büszke vagy magadra? Ki miatt tetted? A szentimentális családért? Szerettél volna Rómeó lenni?  Én nem vagyok Júlia! Francesco Montaigo, hol vannak most a nagy szavak? Az édes ígéretek? Csak mond meg, volt értelme? Csak ennyit akarok tudni!!! Volt értelme?
Francesco nem értette a lány kiborulását, teljesen megalázva állt előtte. Védekezni sem tudott, csak hallgatta a szidalmakat. Amikor Sophie elhallgatott és válaszokat várt, Francesco megszólalt:
- Nem értem, hogy miről beszélsz! Nem tudom, hogy mivel vádolsz.
Sophie közelebb lépett hozzá és szemei könnyesek lettek a méregtől:
- Nem tudod, hogy mitől lettem ideges? Nem tudod a vádakat? Én mondjam el? Azt akarod, hogy kimondjam? A feleséged terhes! Terhes, érted? Szerinted ki a gyermek apja?! Te vagy!!!
Francesco lesápadt:
- Isabella terhes?
Sophie bólintott:
- Igen. Nem tudtad?
Francesco megdermedt:
- Már nem is láttam, régóta, talán nyáron találkoztunk utoljára
Sophie egy pillanatra elgondolkozott, majd motyogni kezdett:
- Akkor, nem értem. Mauro azt mondta.
Leült egy székre és Francescora nézett:
- Mauro hazudott nekem. Hazudott, mert tud rólunk. Hazudott és én elhittem.
Sophie sírni kezdett, Francesco - megkönnyebbülve - letérdelt elé és megfogta a lány kezeit:
- Sophie, nyugodj meg. Kérlek! Hogy hihetted el? Nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára együtt a feleségemmel.
Sophie Francescora nézett és megkereste a szemében azt a reményt, mely nem is olyan régen haldokolva tündökölt.
- Nem tudom, hogy mit higgyek. Már nem tudom.
Francesco megcsókolta a lány kezeit.
- Édes Sophiem, egyszerre akarsz hinni mindenben és a semmiben.
Sophie szipogott és fázni kezdett. Remegő hangon megszólalt:
- Bárhogy is, most mennem kell.
Felállt és az ajtóhoz lépett, hogy azon kilépjen. Francesco elésietett és az ajtó eléállt.
- Újra el akarsz hagyni?
Sophie nem felelt.
- Ne félj ennyire. Bízz bennem, kérlek. Semmit nem tennék, amivel bánthatnálak. Isabella és én már nem szeretjük egymást, sosem szerettük. Nekem te nyitottad ki a szememet és én látni szeretnélek. Kérlek, ne vakíts meg újra!
Sophie megsimogatta a férfi arcát. Francesco közelebb hajolt hozzá:
- Mindent feladok érted, a mennyországba repítesz, ha veled vagyok. Szeretlek teljes lelkemmel és szívemmel. Higgy nekem. Nincsenek akadályok, ha a szívem lángol. Teljes lángban ég, olyan lángjai vannak, melyek sosem fognak elaludni. Bármit megtennék érted.
- A szerelem nem vak. Nem úgy van, ahogy a költők látják. Hiszen a szívem örül, a lelked pedig a fellegben jár. Igenis látok, és már tudom, hogy mit akarok.- felelte a lány és megcsókolta Francescot.

A herceg hamar észrevette a lány eltűnését. Mindent felforgatott. Dühöngött és rombolt. Feldúlta a lány szobáját. A tükröt összetörte, mely a lány arcát mutatta egykor. A baldachinos ágy függönyét letépte.  Tudta, hogy hol van Sophie, de nem akarta elhinni. Harcolnia kezdett az érzései ellen. Amikor ott térdelt lihegve a szoba közepén, eszébe jutottak a gróf szavai: "Az őrjítő féltékenység rosszabb a halálnál. Hát, jól vigyázz, herceg!" A vádló téboly és az esztelen őrület. Igen, már mutatkoznak a jelei. Tudta, hogy Dora ott áll az ajtóban. Nem nézett hátra, de beszélt hozzá:
- Egy idegen kéz, az ő bőrét simogatja. Valaki hozzá szól, és édes szavakat súg neki. Megérinti elefántcsont fehér bőrét. Valaki másra mosolyog, drága mosolyával. Nem látom, de tudom és fáj. Annyira fáj, Dora. Valaki mást csókol. Belebolondulok!!! Nem, nem tudom elviselni!!! Valaki más kényezteti és becézi!!!! Annyira fáj!!!!
Dora közelebb lépett a térdelő, letört Maurohoz és ránézett.
- Tudod, milyen érzés, amikor elhagynak. Tudod már, hogy milyen azzal a tudattal élni, hogy valaki elhagyott. De te szereted és meghalnál egy édes szaváért. Szereted még akkor is, ha más karjában fekszik. Milyen érzés, herceg? Milyen érzés az elhagyatottság?
A herceg felállt és Dorara szegezte a tekintetét.
- Honnan tudod, hogy mit érzek?
Dora elmosolyodott gúnyosan.
- Én is átéltem és mindennap megélem. A mennyasszonyod voltam valaha, pont olyan boldog voltam, mint te Sophieval. Hirtelen elhagytál, és nem tudtam semmit tenni, hiszen szerelmes lettél.
Mauro megfogta a lány kezeit, melyek nyirkosak voltak.
- Dora, ez régen volt. Reméltem, hogy megbocsátasz.
Dora kihúzta a kezeit és az ablakhoz sétált. Megszólalt, minden egyes szó késként fúródott a herceg szívébe.
- A bocsánat már messze szállt. Engem a családom küldött, hogy itt éljek veled. Fogalmuk sem volt arról, hogy én mindennap szenvedek, ha meglátom, milyen boldog vagy Sophieval. Nem hibáztatom Sophiet. De téged igen, pont úgy, mint most te őt. Nincs nagyobb tortúra annál, ha a másik boldogságát látod, de neked mosolyognod kell. Imádkozni minden éjjel, hogy szerelmed tüze csillapodjon, aztán jön a következő nap, és te elolvadsz egy mosolyáért.
Mauro megsimogatta a lány hátát. Dora megfordult és szomorú szemekkel tekintett rá.
- Tehát szeretsz még.- mondta a herceg és megsimogatta a lány arcát. Dora elpirult és bólintott.
Mauro közel hajolt hozzá és hosszan megcsókolta. A csók forró volt és álnok. Dora szerelmesen nézett rá.
- Mauro.- suttogta. A herceg megcsókolta a lány homlokát és lágy hangon megszólalt:
- Szeretsz még. Bármit megtennél értem?
Dora habozott.
- Mit szólnál, ha elvennélek? Azt szeretnéd, nem? Sophie élne Francescoval, te meg velem.
Dora mosolyogni kezdett.
- Valóban?
-Igen.- mondta a herceg.- Csak valamit tégy meg nekem.
- Mit? - kérdezte csillogó szemekkel a lány.
- Öld meg őket.- felelte mély hangon a herceg.
- Micsoda? - kérdezett vissza ledöbbenten Dora.
- Öld meg őket.- ismételte meg határozottan Mauro.- Öld meg, Sophiet és Francescot.
Dora arcizma megrándult és méreggel szívta fel magát, keze ökölbe szorult. Tekintete szikrákat szórt.
- Az egész hercegségedért sem!- mondta Dora. Ellökte magától a herceget és ki akarta menni a szobából. Mauro utána kiáltott:
- Szóval nem? Jól van, akkor elveszem és te végig fogod nézni. Örökké itt kell maradnod. Szenvedni fogsz, Dora! És Sophie is szenvedni fog! És Francesco! Őt is elintézem.
Dora visszanézett a hercegre.
- Megőrültél.
- Valóban. Te is ismered az érzést, csak nem küzdöttél. Beletörődtél.
Dora bólintott.
- Igen, hogy te boldog legyél. Mert ez a szerelem.
Kiment a szobából és a hercegnek elakadt a szava.

Isabella kisírt szemekkel ült a szalonban. Gyenge volt és szomorú. Annyira szerette volna ezt a gyermeket. Már a nevét is kitalálta. Marco. Ez lett volna. De meghalt. Nem lehet anya. Nem tudta kihordani őt. Nem tudta, hogy mi legyen. A gróf hideg lett hozzá és együttérzést nem sugárzott.
Lépéseket hallott. Alessandro közeledett felé. Már nem voltak rajta a szerelem jelei. Isabella tudta, hogy mi fog történi. Odalépett Alessandrohoz és a szemébe nézett.
- Míg én a Grófnéd voltam, annyira szép volt minden. Azt hittem, hogy örökké velem maradsz, de te más lettél. Már minden nagy csoda megszűnt. Más lett a világ. A gyermekkornak, melyet veled újra átéltem most már vége és a grófné sincs már. El kellene mennem, bár tudom, hogy kihez és hova. De a hely, az a másik élet, nem olyan fényes, mint ez. Ott csak a magány vár rám és örök bánkódás. Talán bűn, mit tennünk, de te is akartad. Elküldesz, hát? Ezt kell eldöntened. A változás kell. Muszáj most döntened. A gróf már nem az, aki volt. Rég' csodaszépnek és magabiztosnak láttam, de aki most előttem állt az fél a saját döntéseitől, fél az élettől. Csak vaskos Bibliája mögé rejtőzik és az arca elé egy keresztet tart. Hogy megvédjen a szerelemtől? A szerelem nem démon!!! És hol volt a kereszt, míg ölelt és csókolt? Meghaltak az álmok. A grófnőd már komor,de még mindig téged szeret. Bolond eszével mindig rád gondol, és titkon abban reménykedik, hogy te is szereted. De te már máshol jársz. A remények elröppentek. Te voltál mindenem, de, ha elhagysz, akkor nem lesz többé boldogság. És én sem leszek már az, aki voltam, csak egy silány árnyéka önmagamnak.
Alessandro megfogta Isabella kezét.
- Tudod, hogy mi lesz a válaszom. Nem így kellett volna történnie. Nem tudom, hogy hol volt az eszem. Megbabonáztál szépségeddel. Nem tudtam ellen állni a vágynak. De most itt az idő, hogy véget vessek ennek a bűnös életnek és megtisztuljak. De van esélyem a tisztulásra.
Isabella szemei nedvesek lettek a könnyektől. Milyen fafejű lett a gróf! Ugyan kit érdekel ebben az esetben a hit? Hiszen az életükről van szó, melyet most döntenek el. Isabella értette Alessandro döntését, még akkor is, ha a gróf nem mondta ki.
- Megtagadsz engem?
- Meg kell, hogy tagadjalak. Nem vállalhatlak fel. Nem vehetlek el. NEM! EZT NEM TEHETEM!
Isabella a földre nézett:
- Amikor elkezdett a kapcsolatot, akkor tudnod kellett volna, hogy mit vállalsz. De a múlt vidám volt és egyszerű. De most itt maradtam árván, te meg már nem találod önmagadat.
Alessandro tekintete zavart lett.
- Mindenkinek jó tanácsokat tudok adni, de saját magamon nem tudok segíteni. Nem. El kell fogadni a sorsot, Isabella. El kell, hogy küldjelek. Menj.
- Alessandro.- szólt a nő.
- MENJ!!!- kiáltotta a gróf és zokogás vett erőt rajta.
Isabella kisietett a kastélyból és döbbenten állt az ajtó előtt. Mely régen csábította, most kitaszítja. Haza kell mennie, haza Angliába. Már nincs semmi, ami itt tartaná. Francesco már nem a férje, Alessandro már nem a kedvese. Senkije már, csak a hatalmas bánata és a testi és fizikai fájdalma, mely örökre megmarad.

 

A herceg nem tör meg

 

Sophie csak másnap reggel érkezett vissza a kastélyba. De már asszonyként. A múlt éjjel nem csak neki volt nagy változás. A szobája olyan állapotban volt, mintha egy tornádó söpört volna keresztül rajta. Amikor meglátta nem tudta, hogy a pusztítást ki követte el. Csak ott állt és döbbentve vette észre a tükör és függöny maradványokat. Sarkon fordult, hogy megkeresse Dorat, ő biztos mindent tud. Amikor benyitott Dora szobájába, örömmel vette észre, hogy barátnője ott van.
- Dora! Mi történt a szobámmal?- kérdezte Sophie minden köszöntés nélkül. Dora felpattant és a lányhoz rohant. Megölelte és megcsókolta az arcát.
- Jól vagy, Sophie? Minden rendben?
Sophie bólintott.
- Igen, minden rendben. Mi történt?
Dora megfogta a lány kezét.
- Mauro észrevette, hogy itt vagy?
- Nem, nem hiszem.
- Jól van. - folytatta Dora. - Most azonnal el kell menned. Ne pakolj össze, ne foglalkozz semmivel, csak menjél!
- Nem értem miért.
- Ne kérdezz, kérlek! Mauro tud Francescoról. Tombol dühében. Siess!!!
Sophie megijedt. Talán attól a félelemtől, ami Dora szemében csillogott. Nem kérdezett többet. Sietve futott le a lépcsőn, ki akarta nyitni az ajtót, amikor valaki utána szólt.
- Sophie!
A lány felismerte a herceg hangját, nem fordult hátra, nem állt meg, csak rohant ki az ajtón.
Dora, amikor meglátta a herceg alakját, odarohant Maurohoz.
- Herceg! Kérlek. Ne bántsd őt.
A herceg szelíden nézett volt kedvesére.
- Ne haragudj, Dora. Bolond voltam tegnap. Eszemben sincs, hogy bántsam vagy, hogy téged bántsalak.
Dora elmosolyodott.
- Köszönöm, herceg.
- Sophie hozzám fog jönni, akár akarja, akár nem. Már a jegyesem és nincs visszaút.
Dora nem szólt. Már nem tudott mit mondani. Az enyhítette a félelemét, hogy már nem látta Mauro szemében azt az elvakultságot, mint tegnap.
- Azt hiszed, hogy mindig ilyen vagyok. Hogy képes lennék egy szerelmet a sárba tiporni. Igen. Muszáj megtenném. Én kemény nevelést kaptam, Dora. Arra tanítottak, hogy mindig a saját érdekemet nézzem, és amit eldöntöttem azt ne rúgjam fel. Védelmeznem kellett a családot és még mindig ezt kell tennem. Sophiet kell elvennem, mert ezt döntöttem el. Azon kívül úgy szeretem őt. Mindig el kellett nyomnom az érzéseimet, hogy a hercegi családnak jó legyen. De most! Most megtehetem mind azt, melyről az apám vagy a nagyapám álmodott. Ők igába hajtották a fejüket és szülői parancsra, azt vették el, akit, muszáj volt. Apám nem szerette anyámat. Soha. Testük egy sírban fekszik, de lelkük külön utakon jár. Hányszor láttam apám szemében a csalódást és a szomorúságot. Hát én nem fogok apám sorsára jutni. Nem tehetem meg, hogy elengedem őt! Ő már mindenképpen az enyém!!! Érted? A féltékenység már meg is szőtte a pokoli tervet az agyamban. Az idő most jött el arra, hogy végre hajtsam. Tökéletesen alakul minden, szegény mennyasszonyom nem is sejti, hogy hiába menekül, úgy is az enyém lesz.
- Gonosz vagy, herceg. - vágott közbe Dora.
- Valóban így látod?
- Igen, te nem az a Mauro Gianluigo vagy, akit megismertem.
Mauro megfogta Dora kezét és megcsókolta a kézfejét.
- Ismertél te engem egyáltalán? Ki tudtad találni elmém legtitkosabb vágyát? Nem hinném. Magányos életet szántak nekem a szüleim, hogy örökké a családért küzdjek, és közben mindig arra gondoljak, hogy lehet más, lehet jobb is. Nekem nem volt sok választásom már gyerekkoromban is felnőtt érzésekkel tápláltak. Nem volt időm átélni a szép érzéseket. Már a magam ura vagyok. Döntöttem, hát! Sophiet mindenképpen feleségül veszem, akár tetszik neked, akár nem. Végre a magam útját járhatom.
Dorára mosolygott, aki elhúzta a kezét a hercegtől és keményen Mauro szemébe nézett:
- Csak vigyázz bele ne őrülj! Hisz' oly' közel állsz hozzá!

Sophie csak egy helyre menekülhetett. Francescohoz. Most az egész világ a feje tetejére állt. Mitől félt annyira Dora? És miért volt feldúlva a szoba? Nem tudta. Félve állt Francesco ajtaja előtt, amikor azt egy idegen hölgy nyitotta ki. Ismerős volt neki a nő. Aztán eszébe jutott, ezt a hölgyet ölelte, csókolta Pierro gróf Francesco estélyén.
- Mit óhajt?- kérdezte a hölgy fátyolos hangon.
- Jó napot. Francesco Montaigo urat keresem.
Isabella végig mérte a lányt és mosolyogni kezdett:
- Csak nem Sophiehoz van szerencsém?
- Honnan tudja?- kérdezte hebegve a lány.
Isabella intett a fejével.
- Én a felesége vagyok, azaz voltam. Jöjjön be. -mondta végül a nő. Sophie először megijedt Francesco feleségétől. De érezte, hogy a nőt teljesen hidegen hagyja a tény, hogy itt van az a lány, akibe a férje szerelmes.
- Üljön le.- mondta Isabella, és egy kanapéra mutatott. Sophie nem szólt egy szót sem, hanem engedelmesen leült.
- Isabella.- kezdett volna beszélni Sophie, amikor a nő a szavába vágott.
- Bella. Mindenki így hív, kivéve Francescot, de ő mindenben kivétel. Tudom, most azt várná, hogy lelkiismeretes feleséggé válok és lekeverek önnek egy pofont. De nem így van. Nem tudok haragudni. Gondoltam, hogy jóban van a férjemmel, de higgye el, ez engem nem zavar. Nekem is volt egy szerelmem, és az nem Francesco. Valaki, akit nagyon szerettem, de ő elhagyott. Én nem akarok már semmit Francescotól Elhagyom, és haza utazom. Ő sosem volt a hites uram, a mi kapcsolatunk egyáltalán nem mondható férj-feleség kapcsolatnak. Mellettem Francesco nem volt szabad, de mióta megismerte magát, azóta boldog, tényleg.
Sophie megnyugodott, de felettébb furcsállta Isabella viselkedését és zavaros mondatait.
- Azt hallottam, hogy terhes.- szólalt meg Sophie hirtelen.
Isabella felkapta a fejét és a hasához ért.
- Valóban. Terhes voltam. De a baba elment.
- Az a férfi lett volna az apja?
- Igen. Ezért is hagyott el és ezért is lett vége az életemnek. Nem kellett volna soha Olaszországba jönnöm, de én mindig a nővéremre hallgattam. Ő persze tökéletes volt és én mindig rá akartam hasonlítani. Amikor férjhez ment, akkor én is. Most ő tökéletes életet él a férjével. Én meg? Ha Francesco meghalna, nem is gyászolnám, hiszen semmilyen érzés nincs bennem iránta. Érti ön ezt? Oda haza Angliában egy tökéletes élet várt volna rám. Esélyem lett volna hozzá mennem egy csodás emberhez és most nem lennék itt lelkileg és testileg megcsonkolva.
Sophie odament Isabellahoz, akit megrázott a zokogás. Átkarolta. Isabella felnevetett:
- Ne, kérem, ne nyugtasson. Más sem hiányzik, csak a férjem kedvese vállán sírjam ki magam! Bár ez teljesen rám vallana!
- Sajnálom, hogy így történt.
- Én is.- mondta Isabella és arcán elmosódott a festék .- Lehet, hogy, ha másként alakul, mi barátnék lennénk. Ön Francesco felesége lehetne. Gondoljon csak bele! Ha akkor én nem találkozom Francescoval, abban a kocsmában! Bár ki hitte volna, hogy egy szürke hétköznapi emberből egy csapásra egy híres zenész válik. És egy boldognak hitt asszony egy csapásra egy emberi roncs lesz. De az életnek vannak ilyen csúf fricskái. Sajnálom, Sophie.
A lány nem értette a nő szavait és már meg sem ölelte. Isabella a zongorához botladozott.
- Ez az átkozott hangszer! Mindent elrontott!!! Nem vagyok múzsa. Nem vagyok többé Montaigo. Isabella Tudor vagyok mostantól.
Sophie magyarázkodni szeretett volna, amikor valaki berúgta az ajtót. Két vállas, erős test felépítésű férfi jelent meg.
- Sophie Villamontot keressük.
Isabella rámutatott. A két fickó közeledett a lány felé.
- Mit akarnak tőlem? - kérdezte ijedten a lány.
- A herceg már nagyon várja.
Isabella elbámult.
- A herceg? Mi köze van önnek a herceghez?- kérdezte Isabella.
Az egyik férfi válaszolt:
- A kisasszony a herceg mennyasszonya.
Isabella gonoszan elmosolyodott:
- Gratulálok, Francesco neked nehezebb dolgod van.- gondolta.
Sophienak megragadták a karját és kivezették a házból. A lány nem búcsúzott el Isabellatól. Volt valami abban a nőben, ami félelmetessé tette. Talán az őrült nézés.
Sophie lehajtott fejjel ült a kocsiba. A két férfi nem szólt hozzá, hanem a pénzt számolták, amit a hercegtől kaptak. Sophie abban reménykedett, hogy talán tud beszélni a herceggel, és ő jobb belátásra bírja. Megérti az érzéseit és elengedi. Talán.

Amikor megérkeztek a kastélyba Sophie egyből Maurohoz sietett. Elébe ment a bajnak. Felrohant az emeletre és nem foglalkozott Doraval, aki aggódva nézett utána.
- Sophie! Ne menj be! Majd én beszélek vele.
De Sophie tudta, hogy most a sarkára kell állnia. Ő meg tudja lágyítani a herceg kővé vált szívét.
Kopogtatás nélkül belépett. Mauro eléggé meglepődött, amikor észrevette Sophiet.
- Milyen meglepetés! Sophia!
A lány odasietett és leborult elé.
- Mauro, kérem. Kérem, engedjen el.
Mauro ránézett és megfogta a vállát.
- Ne alázkodj meg, Sophie. Állj fel.
A lány felállt és minden bátorságát összeszedve Mauro sötét szemeibe nézett. Engedelmet és vigaszt keresett benne.
- Mire kérsz?
Sophie nagy levegőt vett és a lelke remegett. El kell mondania. Nehezebb lesz mindennél, de csak így nyer szabadságot.
- Engedjen el, jó herceg. Én nem mehetek önhöz. Én. én. nem tudom- akadt el végül.
Mauro az állára rakta a kezét, és a nem létező szakállát kezdte simogatni. Körbe járta a lányt és végül megszólalt:
- Tudomásomra jutott minden. Tudom, hogy szerelmes vagy Francesco Montaigoba és azt is tudom, hogy ő is szeret. Tudom jól.
Sophie elmosolyodott és hálától csillogó szemekkel nézett a hercegre.
- Akkor elenged?
A herceg egy percig habozott, majd határozottan megszólalt:
- Nem. Soha. Nem engedlek el. A feleségem leszel, úgy ahogy eldöntöttük akkor. Ezt a buta románcot ki fogod heverni.
Sophie összehúzta a szemöldökét.
- Nem értem önt, herceg. Ha tudja, hogy nem önt szeretem, akkor miért vesz el?
- Mert én szeretlek, és ez számít.
Sophie szemei kikerekedtek, és düh töltötte el a testét.
- Ha jól értem az én érzéseim nem számítanak.
A herceg megrántotta a vállát.
- Egyáltalán nem. Ne legyél bolond, Sophie! Gondolkozz, kérlek! Te hozzám tartozol! Mellettem jó sorsod lesz.
- De én nem szeretem önt, herceg. Nem szerettem, és nem is fogom soha!
A herceg megérintette a lány arcát, és mosolyogva megkérdezte:
- Valóban?
- Igen. Én Francescot szeretem, és nem fogok önhöz menni! Fogalma sincs arról, hogy milyen érzés szeretni! Magán kívül senkit sem szeret! Dorat is eldobta magától! Én is majd arra a sorsra jutok? Erre válaszoljon, herceg! Soha nem leszek az ön felesége!
-Így gondolod?
- Míg a szívem dobog, és levegőt szívok be, addig nem leszek az önné. Ahogy testemet hús és vér építi fel annyira, tudom, hogy Francescot szeretem.
- A szíved az enyém, a lélegzeted is.
Mauro megfordult és az íróasztalához lépett.
- Elszököm és nem fog megtalálni.
Mauro keze megállt a levegőben.
- Francescoval élek és nem önnel. Elvégre honnan is tudná, hogy milyen szeretni? Minden éjjel maga elé képzelni kedvese csodás körvonalait? Ha nincs ott, akkor érezni érintését, mely libabőrössé teszi a bőrt és érezni azt a csodálatos illatot. Érzett már ilyet, herceg? Vagy csak elképzelte? Tán elbeszélésekből ismeri a szerelem fogalmát?
- Ebből elég!- kiáltott a herceg és megragadta a lány csuklóját.- Sokkal többet tudok a szerelemről, mint te azt el tudnád képzelni!!!
Sophie felszisszent a fájdalomtól. A herceg ujjai elfehéredtek, annyira megszorította a lány csuklóját. Lefele mentek a pince alá, ahol minden nyirkos volt és a megpenészesedett plafonról is nedvesség csöpögött le. Régen ez volt a kastély börtöne.  Sophie már most kezdett fázni. A falak feketék voltak és nyálkásak.
- Te kényszeríttettél erre.- mondta neki Mauro. Kinyitotta a börtön ajtaját és belökte a lányt. Sophie elesett és sírva feküdt a nyálkás földön.
- Az esküvőt előre hozzuk! Még ma hercegné leszel! Addig maradsz.
Majd kiviharzott. Becsapta a börtön folyosójára vezető vaskapuját és nekidőlt. Lelkében maró érzés vett úrrá. Nem akart így bánni a lánnyal, de máshogy nem állíthatja meg.
Sophie tudta, hogy a herceg még itt van. A rácsokhoz kúszott és erősen megragadta őket. Sírt és nem is foglalkozott azzal, hogy magában beszél.
- Az én döntésem, hogy itt vagyok. Már nem hibáztathatok senkit. Nagy az ár, hogy Francescoé legyek. De, hogy börtönbe zársz! Miért hiszed, hogy van jogod hozzá?! Mauro! TE SZÖRNYETEG! Megőrültél! Kérlek, gondolod meg! Soha nem tudnék, úgy élni, hogy közben másért dobog a szívem. De, ha kell, hozzád megyek, és várok. Mert egy nap úgy is szabad leszek!!!
Mauro hallotta a lány szavait és mindegyik belekapaszkodott a lelkében, mint egy hegyes kampó. Nem helyesen cselekedett. De, hogyan is foghatná vissza ezt a lány. Szereti, és csak az övé lehet.

 Sophie nem tudta, hogy mennyi ideje volt a börtönben. Fázott és éhség gyötörte. Szőkés- barna haja ziláltan állt és szeméből könnyek folytak. De nem a sírás könnyei. Már nem sírt. Egy mocskos padon feküdt. Valamikor évtizedekkel ezelőtt itt hagytak egy kopott, foltos takarót. Ezzel próbálta felmelegíteni magát. De semmit nem segített. Vacogott és nem tudta, hogy miként üzenhetne Francesconak. Ezen a helyen még ablak sem volt. Fény sehonnan nem szűrődött be. Az örökös csöpögés visszhangzott. Sophie nem bánta meg a mondatait. Undorodott ettől a helytől és eszébe jutott az a tény, hogy undorodott a szobájától is, a helytől, ahol élt. Az is ennek a kastélynak a része, lehet, hogy pont felette van. Szinte mindegy, hogy hol van, ezen a nyirkos, mocskos fekhelyen, vagy az ágyában. Mind a kettő börtön. De, ha lehunyta szemét, akkor nem itt volt, hanem egy másik helyen. Más volt a neve is. Ő most már Cosette Montaigo. Francesco Montaigo felesége. Francescoé a zenészé, aki Olaszországban született, de Franciaországban él feleségével. És ő, Cosetteként oly' boldog. Minden reggel Francesco mellett ébred. Hosszú órákon keresztül nézi a férfi meztelen, barna bőrét. Végig simítja. Milyen selymes! Lassan veszi a levegőt, nehogy ezzel megzavarja. Ezen a helyen nincs félelem és aggódás. Nem kell attól tartani, hogy valaki hirtelen beront a szobába és elválasztják őket. De keserű ez a sors! Miért ő és miért Sophie? Miért kellett találkozniuk, hiszen mindenkinek meg volt a csendes, magányos kapcsolata. Humoros kedvében lehetett Ámor, amikor mindezt kitalálta. Hiszen Sophie nem lát mást, csak Francescot és ez a vakság könnyen a vesztét is okozhatja.
Hamarosan lépéseket hallott. A nehéz vasajtó kinyílt és fény jelent meg a kopott a falakon. Valaki jött. Sophie felugrott és összekuporodott a sarokban. Megkönnyebbülve vette észre, hogy Dora látogatja meg.
Amikor Dora meglátta a barátnőjét, megrettent. Letette a gyertyatartót a földre és kinyitotta a börtön ajtaját és besietett. Megölelte a lányt.
- Szegény! Szegény, kicsi Sophiem! Ezt nem érdemelted!
Sophie arca érzéstelen volt.
- Gyűlölöm a herceget.- mondta végül.
Dora megfogta a lány arcát.
- Elhiszem, kicsi húgom, de most józanul kell gondolkoznod.
A lány nem szólt semmit, csak a fejét rázta.
- Sophie! Sophie! Kérlek, hallgass meg!
- Nem megyek hozzá.
- Sophie!- vágott bele Dora.- Hallgass meg. Tudom jól, hogy most elfogultan ítélkezel. Azt kívánod, hogy Mauro bár meghalna. De figyelj rám. Itt biztonságban vagy. Mauro mindent megad neked és semmire sem lesz gondod. Ezek a falak megvédenek, de, ha innen kilépsz, akkor ki tudja mi vár rád. Maradj, hát és törődj bele a sorsodba. A világ gonosz, maradj Mauroval, és nem kell szembe nézned vele. Ifjú hercegné lennél!  Ha innen elmész, elbuksz. Maradj a herceggel, mindenki szolgál majd téged. Kérlek! Maradj.
Sophie meghallgatta Dorat. De nem akarta megvenni a biztonságát, azzal, hogy hozzá megy a herceghez.
- Nem leszek hercegné.
Dora nagyot sóhajtott.
- Szeretem Francescot, és itt nem lehetnék önmagam. Ne szánd nekem azt a sorsod, mely most a tiéd.
- Igazad van.- szólt Dora.- Akkor mást kell kitalálnunk.

Velence másik végében egy másik asszony is szembe nézett egy férfivel, akinek volt mit megmagyaráznia.
Az előszobába beszélgettek, Isabella éppen indulni akart, amikor Francesco megérkezett. Mindketten tudták, hogy most mi következik.
- Elhagylak, Francesco. De nem miattad.- mondta Isabella.- Én már nem vagyok Montaigo. Nem is voltam soha.
Francesco összevonta a szemöldökét és ideges lett. Nem szerette a nőt, de egykor, amikor még volt benn egy szikrányi szeretet, akkor neki adta a nevét. De ez Isabellanak nem volt fontos.
- Ezt, hogy érted? Hát annyi küszködés, hitetlenkedés, féltékeny jelenet és megannyi estély után megtagadsz. Isabella, nem szeretlek, de a feleségemnek mondtalak mindig, és nem tagadtalak le.
Isabella feltette a fejére a tollas kalapját.
- Lehet, hogy a gróf óta. De már nem tekintettelek férjemnek.
- A gróf óta?- vágott bele Francesco.- Miféle gróf?
Isabella nagy levegőt vett.
- Nos, gondolom sejtetted, hogy nekem volt egy másik férfi az életemben. Alessandro Pierro gróf.
- Pierro!- csattant fel a férfi.- A kígyó! Azt hittem, hogy a barátom.
- De, Francesco! - szólt rá a nő.- Tudok, Sophieról. Felesleges megjátszanod magad. Mind a ketten másra vágytunk. Ez az igazság.
Francesco belerúgott a szőnyegbe és felkiáltott:
- Mind a ketten másra vágytunk, de Isabella én nem tagadtalak meg! Ezt nem érted. Annyira azt akartad, hogy más legyek. Kis polgári életet képzeltél el nekem. De én nem vagyok olyan. Én zenész vagyok. Én nem élhettem úgy, ahogy te akartad! Miért tagadtál meg?
Isabella nem válaszolt, hanem Francesco felé nyújtotta a kezét.
- Isten veled, Francesco.- mondta, majd kilépett az ajtón.
Mit is képzelt? Hogy Isabella majd sírni fog utána? Könyörögni, hogy ne hagyja el? Nem szerették egymást sosem. Csak a magány kötötte őket össze. De a szerelem, melyet Sophie iránt érez, még a közelükben sem járt. Végül is jól sült a dolog, Isabella elment és tényleg nem fog visszatérni. Francesco csak azt nem értette: miért nem boldog?

 

Megtanulni a magányt

 

Dora lélekszakadva rohant fel a lépcsőn. Sietnie kell. Ki fog futni az időből, ha nem ér oda időben, akkor mindennek vége! Van egy terv, van egy álom, melynek teljesülni kell. Megállt egy ajtó előtt és gyorsan bekopogott:
- Kérlek, Istenem, csak legyen itt!- sóhajtozott.
Imái meghallgatásra találtak. Az ajtó kinyílt és Francesco nézett ki.
- Maga kicsoda?- kérdezte.
- A nevem Dora Amelia. Sophie küldött. - hadarta el Dora.
- Sophie! Mi történt vele? Miért nem ő jött ő?
- A herceg.- kezdett gyors magyarázásba Dora.- A herceg bezárta őt, de most nem is ez a lényeg. Ma este el fogja venni feleségül.
Francesco venni kezdte a kabátját.
- De, nem úgy volt, hogy eltolják az esküvőt? - kérdezte Francesco.
- Még nem is olyan régen így volt, de ön miatt összevesztek. Sophie nem akar hozzá menni a herceghez. De Mauro mindenképp elveszi.
- Nem értem ezt az embert.- jegyezte meg Francesco.- Mennyi idő maradt?
- Nem sok, kérem, majd két óra múlva kövessen. A kastélytól nem messze van a part. Odajöjjön egy gondolával, vegyen gondolás ruhát és várjon. Egy fiatal fiú fog a gondolába szállni Csak akkor szólítsa meg, ha biztos helyre értek.
- Mi lesz a herceggel?- kérdezte Francesco.
- Azt bízza rám. De, kérem Montaigo úr, majd siessen, ez az egyetlen megoldás, hogy elszakítsuk a hercegtől.
Bólintott és indulni akart, amikor eszébe jutott valami.
- A legfontosabb majd elfejtettem. Ha a fiú nem érkezne meg a gondolához pontban hétkor, akkor ne várja tovább. Jöjjön egyenesen vissza ide.
Francesco meghajolt Dora előtt.
- Köszönöm, hölgyem. De miért segít?
Dora rámosolyogott.
- Mert még meg tudok előzni egy csalódást. Siessen, Francesco.
Majd gyors léptekkel lesietett a lépcsőn.
Francesco felöltözött és írt egy üzenetet.
"Drága Angela néném! Kérem, ne haragudjék, de el kellett mennem. Veronában találkozunk. Francesco."
Ahogy leért az utcára, egy fekete kocsi állt meg előtte. Fekete lovak húzták, és egy fekete ruhás, sötét tekintetű alak ült a bakon.
- Szálljon be.- mondta földön túli hangon.
- Mit akar tőlem?- kérdezte Francesco.
- Szálljon be.
- Hagyjon engem békén, jó ember.
Az alak egy szót sem szólt, egyet csettintett az ostorával. Francesco egy éles fájdalmat érzett a fején és elsötétült előtte a világ. A fekete ruhás ember leugrott a bakról és behúzta Francesco testét a kocsiba. Visszaült és nagyot vágott a lovak hátára.
- Mehetünk, szépségeim.
A kocsi elindult és már senki nem is emlékezett arra, hogy Montaigo úr elindult valaha is.

Amikor Francesco magához tért érezte, hogy valami meleg folyik végig a homlokán. Odakapott. Vér. Körbe nézett és nagyon is ismerős volt a környezet. Ezek a tapéták és ez a terem. A zongora! Egyre biztosabb volt, hogy már járt ezen a helyen.
- Isten hozta nálam, jó muzsikusom!.- mondta egy hang. Ő ezt jól ismeri. Amikor a látása kitisztult, egy barátja állt előtte. Egy olyan ember, akiben vakon megbízott. Alessandro Pierro gróf.
- Maga!- kiáltott fel Francesco.- Miért hozatott ide?
Alessandro összecsapta a kezét és nyájasan mosolyogni kezdett:
- Kérem, bocsáss meg az udvariatlanságomat, de mindenképp beszélnem kellett önnel.
- De én most nem érek rá.
Alessandro Francesco eléállt.
- Mi lenne fontosabb, mint a büntetés?
- Büntetés? -kérdezte döbbenten a férfi.
- Igen, a büntetés. A vádat mind a ketten tudjuk. Házasságtörés. Ért ennyit a drága kisasszony? Nem mondom, okos és csinos teremtés. Megbolondul a férfi, nem igaz, Montaigo úr?
Francesco felugrott és megragadta Alessandro ingjét.
- Maga nekem ne prédikáljon a házasságról és a vágyakról, holott ön volt a feleségem szeretője!
Alessandro pupillái kitágultak.
- Hogyan?
- Tudom, hogy házasságtörést követett el.
- Tudom, hogy bűnös vagyok. Ez nem is az én tisztem lenne. De nem mondhattam ellent a hercegnek. De, ön megcsalta a feleségét!
- Nem, tartozok senkinek bocsánatkéréssel. Majd, ha az Ég ítélkezik felettem, majd akkor magyarázkodok.
- Nem rólam van szó, Francesco. Mit szólna ehhez az apja? Nem hisz Istenben, nem hisz törvényben. Nem fog önön sem átok, sem áldás.
- Nekem nincs közöm önhöz. Nem tartozik nekem semmivel.
- Engem már nem segít az Isten!
Francesco megragadta a férfi vállát és megrázta őt:
- Amikor beleszeretett a feleségemben, akkor miért nem gondolkozott? Nekem nem számít a törvény, engem a lelkem vezérel! A magam ura vagyok! Önt elsodorták az érzelmek. Most könnyű lenne engem hibáztatni, holott ön is bűnös! Az egyszerű utat választja, grófom?
Alessandro nem válaszolt, teljesen lefőtt. Francesco ellökte magától. Alessandro hebegni kezdett:
- Kérem, ne haragudjon rám. A herceg követelte, hogy vonjam kérdőre. Megzsarolt.
- Mivel zsarolta?
- Azt mondta, hogy hitetlen vagyok és gyarló. Nem térhetek meg a mennyországba, hiszen bűnt követtem el. Tudom, meg is gyóntam, de akkora a súly a lelkemben, hogy az imák sem segítenek.
Féltem, hogy elvesztem a hitem. A herceg azt mondta, börtönbe csukat, ha nem tartoztatom fel önt.
- Ha nem tartoztat fel engem?- kérdezett vissza Francesco.- Tehát sejti, hogy megyek.
Sorsára hagyta a grófot és elindult a kijárat felé, amikor a gróf felkiáltott:
- Francesco!
A férfi hátrafordult. Alessandro egy pisztolyt tartott a kezében.
- Pierro gróf! Mit akar tenni?
A gróf sírni kezdett és a szíve felé irányította a fegyvert.
- Bocsásson meg, Francesco. A felesége. Terhes volt, én lettem volna a gyerek apja. de a gyermek. meghalt.
- Hogyan?- horkant fel Francesco.
- Bocsásson meg.- mondta a gróf és az ujja a ravaszon pihent. Francesco pillanatok alatt döntött, nem volt ideje gyászolni Isabella halott gyermekét. Rohant a gróf felé és közben kiáltott neki, hogy ne tegye. De a grófnak elborult az agya és lőtt. Hátraesett a lökéstél. Francesco letérdelt és a sebet nézte, mely pontosan a szív irányába volt. Alessandro arcán egy halvány mosoly terült el. Szorosan markolta a fegyvert. Francesco felállt és segítségért sietett.

Sophiet kiengedte a herceg a börtönből. Dora szobájában volt. Dora a tükör előtt állt és a kezében egy olló volt.
- Biztos, hogy ezt akarod, Dora?- kérdezte félve Sophie.
A lány bólintott és belevágott a hajába. Pár vágás és a göndör, vörös fürtök már a földön hevertek. Dora könnyes, mosolygó arccal fordult Sophie felé.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Most te jössz.- mondta és átnyújtotta az ollót. Sophie remegő kézzel vette át. Megmarkolta a haját. Elgondolkozott. Mit is tesz? Veszélybe sodorja vele Dorat! Nincs joga megtenni. Ha Mauro rájön, ki tudja, mit tesz a lánnyal. És ki tudja, mit tesz majd vele, ha megtalálja. Szörnyű nagy bűnt követnek el vele. Megölik. Bár  nem fizikálisan, csak a szívét állítják meg és a lelkét vésik ki. Mauro nem fog érezni semmit most már örökre, szörnyű nagy tett! Vajon képes lesz rá? Szigorúan a tükörbe nézett és eszébe jutott a csúf börtön és Francesco. Igen! Képes rá. A herceg szívtelen, nem lehet tőle, mit elvenni.  Vágni kezdett, egészen addig, míg nem olyan lett, minta Mauroé. Haja nyakig ért.
- Jól van.- szólt Dora.- Add ide a koronát.
Sophie odanyújtott egy hatalmas és nehéz koronát. Mauro családjában az volt a szokás, hogy a mennyasszony ezt a koronát viseli, amikor férjhez megy. Két szarva volt, melyre fel lehetett tekerni a hajat. Ezért kellett levágni Sophie haját. Így Dora egy kis ragasztóval és barna szalaggal oda tudta erősíteni a hajat. Neki, muszáj volt levágni, mert a vörös fürtök kikacagtak volna a korona alól. Dora levette a ruháját és felöltötte Sophie mennyasszonyi ruháját. Mauro választotta ezt. A ruha nyakig zárt volt és hosszú ujjú. Amikor Dora feltette a koronát, melyre már rá volt erősítve a fátyol, elégedetten nézett a tükörbe. Előre hajtotta a fátylát.
- Tökéletes.- mondta Sophie.- Most úgy nézel ki, mint én. Ó, Dora, hogy köszönjem meg neked?
A lány mosolygott, de nem is sejtette, hogy milyen sors vár rá, ha Mauro rájön.
- Most te öltözz!- szólt Dora.
A lány vett Sophienak egy fiú ruhát. A terv egyszerű volt. Sophiet fiúnak öltöztetik, és ő el tud vegyülni a tömegben. Addig Sophie ruhájában, Dora megy Maurohoz. Időt nyernek, és Sophie így el tud szakadni a hercegtől. Valóban nagyon kockázatos terv volt, de az előre hozott esküvő miatt nem volt más választás.
- Létra.-szólt Dora.- Ott van az ablak alatt. Ki tudsz mászni.
Sophie elindult, majd hirtelen megszólalt:
- Téged nem fognak keresni?
- Dora nem fontos személy. Siess, Sophie!
A lány bólintott és remegő gyomorral elindult lefelé. Szokatlan volt neki a nadrág, az öltöny meg a nyakkendő. Kapott egy kalapot is, amit most a szemébe húzott. Úgy festett, mint bármelyik tizenéves fiú.
Hét óra volt. Sophie nem tudott kimenni a partra, mert Mauro végig ott tartózkodott. Látta a gondolát távolról, de benne nem volt senki. Nem menekülhetett, a kapun a tömeg gomolygott be. Meg kell várnia, míg elkezdődik az esküvő, és akkor kilopakodhat, majd futhat Francescohoz.
Nem sikerült elvegyülnie annyira, mint azt Dora hitte, mert lépten, nyomon a herceggel találkozott.
- Jó estét, fiam!
Sophie bólintott és reménykedett, hogy a szeme nem látszik a kalaptól. Majd Mauro hátba veregette és ment tovább. Sophie nagy levegőt vett és észrevette, hogy a szíve őrült dobogásba kezd.
Akkor megszólalt a zongora, az a zongora, mely valaha az övé volt. Kinyílt az ajtó és a szabadban felállított sátor felé lépkedett Dora. Valóban, így lefátyolozva úgy nézett ki, mint Sophie. Büszkén és félve lépkedett Mauro felé. Ott a herceg rámosolygott és megfogta a lány kesztyűs kezét. Dora lehunyta a szemét és a lelkét valamilyen furcsa édes, meleg érzés töltötte el. Hányszor képzelte ezt? Hogy Mauro így mosolyog rá és ő büszkén állhat mellette. Megcsókolhatja, és vele élhet, de nem úgy, mint egy társalkodónő, vagy valamilyen érdek barát, hanem, mint a felesége. Milyen furcsa megfogni a kezét! Érezni ezt a selymes, erős kezet! Mennyire régen érintette meg és mennyi idő telt el az óta az átkos este óta! Milyen nehezen kérte meg a kezét és milyen könnyen bontotta fel az eljegyzést. De most minden mindegy, hisz' itt áll mellette, bár a herceg egy másik hölgynek hiszi, de mégis itt van. Mosolygott és sugárzott, akár egy igazi mennyasszony.
Sophie tudta, hogy sietnie kell. Amikor mindenki a párban gyönyörködött, addig Sophie kisietett a kapun. Az egyik kocsiba beült és kérte a kocsist, hogy vigye el a következő gondoláig.
Még akkor is zakatolt a szíve, amikor beszállt a gondolába. Távol volt az esküvőtől. Levette a kalapját és kibontotta a haját. Töprengve nézte a vizet és arra gondolt, hogy miként is kezdődött az egész. Eszébe jutott a herceg lovas balesete és az önvád, mely annyira emésztette. Aztán Francesco és az a rengeteg idő, amit a férfi felejtésével töltött el.

Mauro teljes biztonságban érezte magát, már boldog. Ránézett mennyasszonya kezére és észrevett valamit. Azt, hogy nem látott semmit. A lány kezén nem volt rajta a gyűrű. Végig nézett rajta alaposan és valami nagyon gyanús volt neki. A korona furcsán állt.
- Egy pillanatra álljon meg, atyám.- szólalt meg Mauro hirtelen és Dorahoz fordult.
- Nem hiszem el, hogy ezt tettétek velem.- mondta a herceg, és hirtelen lekapta a lány feléről a koronát.
A vendégek felszisszentek. Dora hátrébb lépett és védekezni kezdett:
- Mauro, értsd meg, ő nem szeret téged! Fogadd el.
A herceg a földhöz vágta a koronát.
- Tudom, hogy hol keressem. Ha már nem találom, akkor Dora tiéd a bűn súlya.
Dora utána akart rohanni.
- Mauro! Ne menj utána! Ne őrülj meg! Ez már nem rád tartozik! Hagyd őt élni!
De a herceg nem foglalkozott azzal, amit a lány mond. Bement a házba és kihozta a kardját. Felcsatolta az oldalára és a gondolához ment, mely magányosan állt a partra.
- Majd én intézem el!
Megfogta az evezőt, és a vendégek hamarosan nem láttak már semmit, csak Mauro távolodó alakját. Dora leroskadt a földre és sírni kezdett a lelkész lehajolt hozzá, és vigasztalni kezdte:
- Ne sírjon, kedvesem. Bízzon Istenben. Ő majd mindent elintéz.
Dora megrázta a fejét:
- Isten nem segít. Nem segített soha.  Nekik soha.
Nézte a távolt és csak reménykedett abban, hogy Sophie és Francesco már találkoztak és mihamarabb elindultak erről a pokoli helyről.

Sophie kiszállt a gondoláról és elindult Francesco lakása felé, amikor valaki utána kiáltott:
- Sophie!
A lány hátranézett. Francesco rohanó alakját látta meg.
- Francesco!- kiáltotta és felé futott. A férfi a karjába zárta és csókolni kezdte.
- Nem hittem, hogy sikerül.- mondta Sophie.
- Itt vagy és ez a lényeg. Összepakolok és elmegyünk innen.
A lány bólintott.
- Okos ötlet volt a helycsere.- mondta Francesco, amikor kinyitotta a lakás ajtót.
- Nem annyira. Nem igaz édes Sophie?- szólt egy hang a sötétből.
Sophie felsikoltott. Valaki meggyújtotta a gyertyát és a lágy fényben Mauro arca bontakozott ki. Francesco magához húzta a lányt.
- Nem engedem, Sophiet.- mondta a férfi.
Mauro felállt és kihúzta a kardját.
- Nincs sok választása. Adja át a lányt. Jogom van elvenni, önnek semmije sincs.
Sophie kinyújtotta karját, mintha védelmezni akarná Francescot.
- Mauro! Kérem, ne tegye! Megesküdött, hogy szeret, és mindent megtesz nekem. Hová lett mindez?
Mauro leengedte a kardot és a lány könnyben úszó arcára nézett. A szívében egy apró szúrást érzett. Nem szerette nézni, ha sír Sophie. De a lelkét újra elöntötte a düh.
- És a te szavaid? Azt mondtad, szeretsz!
- De nem szerelemből. Hisz' ön mellett nem élhettem meg a szerelem érzését.
- Elég!
Sophie leborult a földre.
- Hol van az a herceg, aki mosolyogva nézte, ahogy a margaréta virágból koszorút csinálok? Hol van a szív, mely oly' forrósággal vett körbe? Hol van az ember, aki mindig úriember volt hozzám? Hol van a herceg, ki kegyelmes? Hol van az a kellemes dallam, amit mindig akkor dúdolt, amikor ebédre készült? Hol van Mauro, akivel táncoltam? Csalódtam önben, és ez a legrosszabb. Ez a hiány, ez fáj a legjobban.
- Sophie.- mondta elcsukló hangon Mauro.  Francesco megfogta a lány kezét gyöngéden. Abban a pillanatban, az a gyöngéd ember, akit Sophie a felszínre hozott, teljesen eltűnt. Szétfoszlott és újra egy kegyetlen herceg állt előttük. Felemelte a kardot és kiáltott:
- Készülj a halálra, Montaigo!
Francesco felkapta az egyik gyertyatartót.
- Ez nagyon érdekes lesz. Nem gondolja, kedves muzsikus?
Sophie a falhoz lapult és nem tudta, hogy mit tegyen. Francesco nem sokáig tud védekezni azzal a gyertyatartóval.
A herceg nem kegyelmezett, halálig tartó küzdelmet akart. Meg akarta ölni Francescot, hiszen csak így szabadulhat meg tőle. Megszabadul a riválistól és a bűvös dallamtól, mely minden alkalommal elvarázsolja.
Sophie tudta mi lesz a harc menete, hiszen Francesco muzsikus és nem vívóbajnok. De volt valami, amiről mindenki elfeledkezett. Francesco felettébb izmos lábáról.  Francesco lehajtott és teljes erejéből belerúgott a herceg térdéből. Mauro felordított és összecsuklott. Elejtette a kardot és olyan érzése volt, mintha eltört volna a lába. Francesco a lányhoz sietett.
- Megyünk, Sophie.
- Francesco! - kiáltotta hirtelen a herceg és a következő pillanatban a kardja beleállt Francescoba. A férfi összeesett. Sophie lehajolt és sírva vette ölbe Francesco fejét. Simogatta a haját.
Mauro feltápászkodott és a lányhoz bicegett.
- Sophie! Kérlek!
- Te gyilkos!- kiáltott a lány.
- Meg kellett tennem. - mondta lágyan a herceg.- Nem volt más út. Szenvedtem, láttam, ahogy a karjában tart, ahogy simogat, tombolni lett volna kedvem. Nem tudtalak elengedni, annyira kellesz nekem. Hát, nem érted? Gyere hozzám. Légy a hercegném, ahogy terveztük.
- De Francesco...- mondta zokogva a lány .- Mi lesz...?
- Szólunk a rokonának, majd ő intézkedik.
- Nem hagyom itt. -mondta Sophie.
- Sophie, gyere. Nem segíthetsz neki.
- Gyűlölök, úgy, ahogy ember még nem gyűlölt. Megvetem önt, herceg, ahogy embert még nem vetettek meg. Miért kell mindent elvennie? Miért kell, hogy az élet önről szóljon? Miért kell az ön elképzelt életét élnem? És mi értelme volt, hogy meghalt ő? Ő, akit nem tudott máshogy elintézni. Csak így. Kegyetlen gyilkossággal.
A lány egyre keservesebben kezdett sírni és azt vette észre, hogy Francesco teste kezd homályos lenni. Lassan kezdett rosszul lenni és a következő percben már kedvese testére esett ájultan.

1900. áprilisa, Velence
Talán Sophie volt a legszomorúbb feleség az egész világon. Talán senki sem értheti a bánatát. Magányos és levert volt. Egymaga maradt a hideg világban, melyről Dora azt állította, hogy biztonságos. Hiszen minden megváltozott Francesco halála óta.
Dora elment a kastélyból és Sophie nem hallott felőle. Alessandro halálának hírét csak későn tudta meg. Mauro nem foglalkozott ifjú feleségével, aki naphosszat ült szobájának ablakában és csak bámulta a felhőket, hátha valamelyiken meglátja kedvesét. A legtöbbet Sophie változott, haja újra megnőtt, de arca elszürkült. Mindig fekete ruhákban járt és nem aludt. Hiszen álmaiban mindig újra élte azt az egyetlen éjszakát, amit Francescoval töltött. Csak akkor volt övé.
- Tényleg nem vagyok Júlia.- mondta magának sokszor.
Éjszakákat emlékezéssel töltötte és gyűlölte magát. Nem tudta megbocsátani magának a férfi halálát. Semmi sem maradt belőle, mintha nem is létezett volna. A nyakláncot visszaadta Francesconak, a törött diadém pedig eltűnt. Egyedül az altató maradt, mely megkopott elméjében és, ha leült a zongorához már nem tudta eljátszani, nem emlékezett, hogy is van. Sophie elsétált eleinte a férfi lakásához, de csak fájdalmat érzett, ha az ablakra nézett. Tudta, hogy a lakást eladták, mert idegen arcokat látott ott. Soha, soha senki sem fogja megtudni, hogy mi történt azon a helyen.
Ezért kellett minden?
Mauro nem ölelte és nem volt szerelmes.
Akkor miért nem engedte el?
Ennyi lett volna az élet?
Jobbnak látta, ha meg tanul magányosan élni, hiszen az élet melyet él, szerelem nélküli. Sokat olvasott és olvasmányai mind megragadtak elméjében. Legjobban egy Oscar Wilde neve költő egyik verse. Amikor először olvasta a szíve teljesen összeszorult és elsírta magát. Mindig magában mormolta a sorokat.
"S van hosszu láz, s van röpke hév,
S hány ád meg vesz vele!
Szerelmet ez zokogva tép,
S az szótlan rázza le-,
De mind csak öl, aki szeret,
Bár nem mind hal bele."

Talán sütött a nap, amikor Sophie hálóingben ült az ablakban és az altató megmaradt hangjait dúdolta.
- Nem.- mondta végül.- Nem emlékszem, hogy hogyan folytatódik.
Sírva borult a térdeire. Akkor valaki kopogott. Sophie halkan motyogott, mire belépett az ajtón egy inas. Egy csomagot nyújtott felé. A lány félve vette át.
- Ki küldte? -kérdezte.
- Nem tudom, egy futár hozta.
Sophie bólintott és megvárta, míg az inas kimegy. Kinyitotta a csomagot és egy ékszeres doboz volt benne. Nem tudta, hogy ki küldte és mi volt a célja. Talán Mauro akar tőle bocsánatot kérni, amiért elhanyagolja. Amikor kinyitotta elakadt a szava. Szeme megrémült. A doboz tulajdonképpen zene doboz volt. Az altatót játszotta. Sophie bezárta és lerohant a lépcsőn, hogy megkérdezze a futárt, hogy ki küldte a csomagot. De ott már nem volt senki.
Sophie gondolkozott, hogy ki ismeri a dallamot. De keserű volt a tudat, hiszen Francesco kiadta kottában, tehát bárki küldhette. Angela! Elfelejtkezett a drága nagynéniről! Talán ő küldte.
Szomorú volt az utolsó emléke az idős hölgyről. Rengeteg levelet írt neki, de mindegyik visszajött, nem értette, hogy mi történhetett vele. Talán elutazott? Néha az is a kedves, öreg hölgy meghalt. Talán annyira őt is annyira megrázta a férfi halála, mint Sophiet. Teljesen egyedül maradt.
Sophie újra kinyitotta a dobozt és táncra perdült az előtérben. Dúdolta hozzá, de a szöveg nem úgy jutott eszébe, mint, ahogy Angela tanította. Csak az ő változatát tudta. Mauro meghallotta a dallamot és kikiáltott a folyosóra:
- Sophie!
A lány ijedten bezárta a dobozt és hirtelen zsebre vágta. Hamarosan megjelent a lépcső tetején Mauro.
- Te játszottál a zongorán?
- Igen.- felelt a lány.
- Akkor, soha ne játszd ezt a dallamot.
- Ahogy akarod.- egyezett bele Sophie. Mauro bólintott és visszament a szobájába.
Sophie felsietett és kinyitotta a szekrény ajtaját. Elővett egy régi lila ruhát, melyet annyira régen hordott. Pontosan egy éve, amikor Angelahoz ment. Felvette és megfésülte a haját. Elővett egy papírt és üzenetet írt.
"Kedves Mauro!
El kellett mennem. Megtaláltam.
Sophie"
Elindult.
Nem ment kocsival, hanem gyalog sétált és azon gondolkozott, hogyan van az altató eredeti szövege. Nem érzett fáradtságot, sem éhséget. Valami felvillanyozta és boldoggá tette, ez a kis doboz. Kiszabadította az elefántcsonttoronyból, melyben eddig élt.
Egy füves pályán leült és gondolkozott. Próbált rájönni a szövegre.
- "Mindenki érte rajong, így hívják: hercegem, drága hercegem, csak te vagy nekem." Az ördögbe, nem tudom tovább a szöveget!- kiáltott a lány.
- "S, ha édesanyád csak simogat, átkarol, azt súgja: Francesco, te hozzám tartozol."- mondta egy hang a háta mögött.
Sophie felugrott és ijedten nézett hátra. Azt hitte, szellemet lát.
- Francesco!- kiáltotta.- Francesco! Te vagy az?
Francesco állt ott, egészségesen, bár haja rövid volt, de ugyanolyan bájos és sármos volt, mint, amikor megismerkedtek. Mégis más volt, valamit változott. A szeme zöld lángja jobban lángolt, mint máskor. Szinte beszélt, kérlelt. Sírt Sophie után.
- Érted jöttem.- mondta a férfi.- Ha még akarod, akkor én szeretném, ha velem jönnél.
Sophie közel lépett hozzá és megsimogatta a férfi arcát:
- Hogy lehet ez?
A férfi mosolyogni kezdett.
- Hogy támadtam fel? Nem volt halálos a herceg vágása és hála a nénémnek, aki megérkezett időben, megmenekültem. Orvosokkal vett körbe és nem engedett el addig, míg nem épülök fel.
Sophiera nézett.
- Még mindig gyönyörű vagy. Szeretsz még, Sophie?
A lány a férfi szemeibe nézett.
- Hogy is kérdezhetsz ilyet. Hiszen nem telt el nap, hogy ne vágytam volna rád. Ezen a helyen, hol éltem, volt könny, meg derű. Nem értettek meg és nem fogadtak el. Mindenki meg akart változtatni és nem is sejtették engem nem lehet. Elhagytak a vágyak és álmok nélkül aludtam. Minden gondolatom te voltál és kívántam a halált, hogy legalább ott veled lehessek. De az öngyilkossághoz őrület kell. Az őrülethez pedig nagy lelkierő. Nem volt lelkem. Mert neked adtam.
- Drága Sophiem! Nem is hittem, hogy megtalállak. Hosszú idő volt és a gyógyulásomat lecsökkentette az a vágy, amit irántad érzek. Azt mondtad, hogy az őrülethez nagy lelkierő kell. Nekem meg volt. Őrülten szeretlek és nem tudtalak feledni. Az életemet kockáztattam, hogy idejöttem, de muszáj volt. Ha nem kockáztatok, akkor a herceg szúrása halálos lehet. Hisz' az életemet veszi el. És az életem te vagy, édes pacsirtám.
- Ezek nagy szavak, hercegem.- mondta Sophie és közel hajolt hozzá, hogy megcsókolja Francescot.

Sok nap telt el, majd a napokból, hetek lettek és a hetekből hónapok. A herceg hazavárta az ő hercegnéjét, akit soha többé nem látott. Csupán azt a dobozt hagyta maga után. Kerestette éjjel és kerestette nappal. De senki nem találta meg a lányt. Mindenkivel körbe vette magát a herceg. Dora volt az első, aki eljött hozzá, de akit ott látott, az már nem az a fiatal és magabiztos olasz fiú volt. Nem, Mauro agya nem bírta a megterhelést. A szíve feladta a harcot. Az őrület, melytől Alessandro úgy védte teljesen eluralkodott a hercegen. Mauro nem hallotta az emberek hangját és nem látott már semmit. Dora zokogva ölelte őt, de Mauro csak egy pár szót tudott kinyögni, az altatót örökké élő sorait. Az orvosok lemondtak róla és már senki sem nézett rá elismerően. Szeretett, szívből szeretett. De az a lángoló szerelem olyan hamar elmúlt az esküvő után és Sophie hiánya örökösan marcangolta a lelkét. Még tiszta elmével hibáztatta magát, de később már nem tudott gondolkodni. Dora is hibásnak érezte magát. Nem tudta magára hagyni a herceget, akit saját elméje tartott fogva. Neki is meglett a börtöne. Egy őrült szerelemes mellett maradni és szerelemmel szeretni őt. A herceg naphosszat hallgatta a furfangos dobozt. Éjszakánként kinyitotta és eszelős szemekkel figyelte, majd furcsa hangon énekelte a szöveget. Az elmebajnak semmi sem szabott határt. Mauro már nem tudott ellenállni a zenének, mely annyira régóta kísértette. Csak azt hallgatta és azt dúdolta magában. Hiszen igaza volt Francesconak, ez a zene győz és a zene Sophie.

Valahol Franciaországban az újságok egy énekesnőről cikkeztek és egy bűv erejű zenéről, ami hatalmában tartja a városokat. Egy furcsa pár voltak ők. Senki sem tudta, hogy pontosan honnan érkezett a lány. Egy régi kislányra hasonlított, mely szegényen állt a színpadon és úgy énekelt, mint egy pacsirta. Francesco és Sophie ezt az utat választotta, nekik a sors nem adott egyszerű életet. Fájdalom és szenvedés árán lehettek egymásé. Talán ezért becsülték meg annyira egymást. A zene, mely mind a kettőjük szenvedélye volt, körbe lengte életüket, és ők igyekeztek minden tudásukat tovább adni és szórakoztatni az embereket. De ők varázsoltak és bűvöltek.  Mindenki meghallgatta a muzsikust és hitvesét. És mindenkit elvarázsolt egy dallam:

"Egy messzi királyságban, távol innen,
Nagyon messze, hol harag nincsen,
Él egy férfi, aki mindig jó,
Bátor, lelke tiszta, mint a hó.
Mindenki érte rajong, így hívják: hercegem,
Én drága hercegem, csak te vagy nekem.
S, miközben csókollak, két karom átkarol,
Súgom: Francesco, te hozzám tartozol."

 

 

Vége

 

 

 

  e-mail

© 2004 Ajus. Média Online design