Romantikus Írók Tárháza




Teszvesz.hu

Óhídy Petra
Megtalált boldogság

 

On-line novella

 

A szerző szeretettel várja a véleményeket, kritikákat!

 

 

Megtalált boldogság

 

Zita a házkapu előtt leverte a csizmájáról a havat, aztán szomorúan ballagott felfelé a lépcsőn. A lakásajtó elé érve letette a csomagjait és elővette a kulcsokat. Az ajtó kicsit megnyikordult, ahogy nyitotta. A lakás barátságtalanul, sötéten várta. Gyorsan felgyújtotta a villanyt, hogy egy kicsit jobban érezze magát. Levette a sapkáját, kabátját, csizmáját, lerázta róluk a havat a fürdőkád felett, aztán levetkőzött, lila köntöst és csinos kis papucsot húzott, majd gondosan eltette a levetett ruhákat. A gardrób- tükörből karcsú, szőke lány tekintett vissza rá, kék szeme tele szomorúsággal. A lakásban meleg volt, mégis megborzongott. Fázott. De nem a hidegtől, hanem a magánytól. Kinézett az ablakon. Kint sötét volt, duzzadt hópelyhek hullottak alá, az utcai lámpa gyengécske sárga fénye alig-alig tudott áttörni rajtuk. Senki nem járt az utcán, autók sem mozogtak. Az utca túloldalán a lakások ablakaiból meleg fények áradtak felé, igen, ez a nap a családok, a szeretet, a melegség napja, mindenki igyekszik otthon tölteni, szerettei társaságában. - Igazi fehér karácsony van - gondolta és egy könnycsepp gördült alá az arcán, mert még jobban tudatosodott benne a szomorúság és a magány érzése.

A kétszobás lakásban kínos rend uralkodott. Még a nappali kanapéján a hímzett díszpárnák is, mint a katonák, olyan egyenletesen sorakoztak. A szép nagy nappali dísze a hófehér zongora volt, amelynek a tetején parányi műfenyőfa álldogált. Itt bent ez volt az egyetlen jele annak, hogy ma karácsonyeste van. A fa alatt aranypapírba csomagolt dobozka árválkodott, rajta kivágott piros szív a névvel: Bálint. Zita szomorúan lerakta a dobozka mellé, a fácska alá a kapott ajándékokat. A szülei és a testvére ajándékait, az unokahúgai rajzocskáit. Nem így képzelte el ezt a karácsonyt. Milyen szép, csillogó karácsonyokat is töltöttek a szüleivel és a húgával gyermekkorában, igen, azok nagyon-nagyon szép karácsonyok voltak. Nagypapa is élt még, az ő imádott nagyapja. De ma, árván, felnőtten esetlennek és boldogtalannak érezte magát ugyanabban a környezetben. Hiába volt a vacsora ugyanolyan ízletes, mint régen, mégis minden olyan más volt. Hiányoztak a boldogság fényei. Anyja és apja kicsit megöregedtek ugyan, de nem sokat változtak, Anyus most is uralkodott Apus felett, mint amióta csak az eszét tudta. A húga zsörtölődgetett a férjével és az ikergyerekeivel, de közben látta, amint büszkén felé-felépillant, a tekintetében lenézés, hogy lám, a nővére egyedül van, míg neki, a húgának már családja, gyermekei vannak.
Betett egy CD-t és leült a kedvenc füles-karosszékébe. Olasz dalokat hallgatott és Bálintra gondolt. Bálint nagyon szerette az olasz slágereket. Őt magát a szülei a komolyzene bűvöletében nevelték, operába és hangversenyekre hordták, zongorázni taníttatták a húgával együtt. Kicsit mindig lenézte Bálintot az olasz slágerek miatt, és most, itt, ezen a magányos karácsony estén úgy érezte, minden komoly zenénél jobban szólnak hozzá, megérintik a szívét.
Látta maga előtt Bálintot, férfias arcát, erősszálú, soha nem "jólfésült" sötétbarna haját, melegbarna szemét, szinte érezte a bőrén erős kezének simogatását, és nagyon-nagyon vágyott izmos karjának ölelésére.
Hogyan is jutottak el idáig? Hogyan hunyt ki ez a csodálatos szerelem? Illetve dehogy is hunyt ki! Ő most is szereti Bálintot, és most, a hiánya tanította meg neki, hogy olyannak szereti, amilyen. Rendetlennek, erősnek, férfiasnak. Mert hát min is vesztek össze?! Apró dolgokon. Ő nem állhatta Bálint rendetlenségét, Bálint pedig nem bírta elviselni az ő túlzott rendmániáját. Mindegyikük mást hozott otthonról. Az ő édesanyja úgy oktatta őt, hogy az otthona mindig legyen rendes, és ő ezt a kínos pedantériát hozta magával, míg Bálint a maga művészhajlamaival bizony igazán rendetlennek számított. Építész volt, de festett is sokat, a festékeit, papírjait, ecseteit, vázlatait mindenütt széjjelhagyta a lakásban, sőt, mi több, többször jutott a festékekből a szőnyegre is. Zakóját, nadrágját, cipőjét, zokniját is gyakorta széjjelhagyta. Íróasztala, mint az Augiász istállója. Zita egyfolytában rámolt utána, és közben zsörtölődött. Úgy, ahogy azt az édesanyja is tette mindig az édesapjával. De Bálintot más fából faragták, mint az édesapját, nem hagyta magát megzabolázni, rendre szoktatni. Eleinte csak nevetett Zita kitörésein, aztán egyszer mérgében el is költözött tőle, de akkor Zita, félretéve a büszkeségét, felhívta, újra találkoztak, és Bálint visszaköltözött. Akkor a testi vágy, a lelki összetartozás érzése kihúzta a kátyúból a szerelmüket, most azonban, nem sokkal karácsony előtt olyan erősen összevesztek, hogy Bálint magából kikelve ordított vele, azt kiabálta, vegye tudomásul, hogy ő nem tud ebben a skatulyában élni, ki nem állhatja ezt a kínos rendet, és külön megkéri ne is keresse őt meg soha többet az életben, felejtse el mindörökre. A holmiját bedobálta egy bőröndbe és egy sportszatyorba, aztán elment.
Zita még sokáig várta, hogy Bálint egyszercsak megjelenik, és megvallja, hogy szereti, nem tud nélküle élni. Hiába várta. Aztán eljött a nyár, és lassan beletörődött, hogy Bálint nem jön többé. Közben elfogadta egyik kollégája udvarlását, aki éppen az ellentéte volt Bálintnak, kínosan rendes volt. Amit Bálintban hiába keresett, az Lászlóban mind megvolt, és őt ez, ahelyett hogy örvendezett volna rajta, szörnyen idegesítette. Ahogy leveregette a kabátját, ahogy kisimogatta a zakóját, és ahogy az első szeretkezésük alkalmával élére hajtva gondosan elhelyezte a nadrágját a szék támláján, kiábrándítóan férfiatlan volt! Nem is tartott sokáig a kaland, Zita hamar véget vetett neki, ennél a férfinál a magányt is jobban szerette.

Közeledett az újabb fehér karácsony, kint folyamatosan havazott. Zita otthon tett-vett éppen, és hiába telt el egy év, ahogy felhangzott a telefoncsengés, rögtön megérezte, ki is hívja. És nem csalódott, Bálint volt a hívó. Furcsán érdes volt a hangja.
- Szervusz, Zita! Megengeded, hogy holnap délután felszaladjak boldog karácsonyt kívánni?
Száz válasz tolakodott az eszébe, hogy miért nem egy évvel ezelőtt jöttél, hogy hogyan hagyhattál így szenvedni, de válaszolni egyetlen szóval válaszolt:
-  Várlak.
-  Négykor jó lesz? - szólalt meg újra a férfi.
-  Jó.
-  Ott leszek. - A vonal kattanva megszakadt.
Szabadságon volt már, rohant a városba, bevásárolni. A férfi talán nála marad vacsorára is. Talán tovább is. A szíve óriásiakat dobbant. Egyszerre minden más lett. A város fényes és hívogató volt, az emberek kedvesek, mintha varázsütésre minden megváltozott volna körülötte. Mit vegyen a férfinak? A tavalyi ajándéka persze megvan, egy míves nyakkendőtű, de most valami újat, szépet is vásárolni szeretne mellé.
A kocsit egy mellékutcában hagyva a Blaha aluljáró felé haladt, amikor a nevét örökösen változtató, hajdani Éjjel-Nappal közért árkádjai alatt meglátta egy papundekli-dobozban a kiskutyákat. Egymáshoz bújtak a hidegben. Kerekeskocsiban ülő férfi árulta őket.
Lassított. A férfi ránézett, és meglátta a szemében az érdeklődést. Jó kereskedőre vallóan kedvesen szólt hozzá:
- Nézze meg őket közelebbről. Meg is simogathatja.
Lehúzta a kesztyűjét, tétován a kis szőrcsomók felé nyúlt. Teljesen össze voltak gömbölyödve. Az egyik az érintésre felállt, és nyalni kezdte a kezét.
- Az szuka, de a másik kettő kan - tájékoztatta a férfi, mintha kérdezte volna. Benne volt a szavaiban, hogy a kan az értékesebb, - Fajtiszta farkaskutyák. Csak papírjuk nincs róla.
Zita magában elmosolyodott, ő nem volt annyira meggyőződve a fajtisztaságról.
-  Mennyibe kerülnek? - kérdezte tétován a lány.
-  A fiúk huszonötezer, a lány húsz - taksálta végig a férfi Zitát, kigondolva, mennyit néz ki belőle. Még hozzátette: - Papírral háromszor-négyszer ennyibe kerülnének!
- Nesze neked egyenjogúság, a férfiak itt is többet érnek! - gondolta Zita, miközben simogatta a kutyakölyköket. A kislánykutya nézett rá a legrajongóbb tekintettel. A lánykutyák még ragaszkodóbbak, mint a fiúk - hallotta magában Bálintot.
-  A lányt kérem.
-  Ilyen szép kisasszonynak odaadom az egyik fiút is húszért, ha akarja - sietett segítségére a férfi, aki megdöbbent azon, hogy a lány egyáltalán nem alkuszik, és biztos volt abban, hogy csak az ár miatt veszi a lánykutyust.
-  Én a lányt kérem - jelentette ki határozottan Zita. Elővett a pénztárcájából két tízezrest, és átnyújtotta a férfinak, aki még most sem igazán értette, hogy nem alkudott, és hogy ugyanannyiért miért nem a fiút választotta. Aztán a karjába vette a kiskutyát, és sietett vele a kocsijához. Az szinte reszketve bújt hozzá, mennyei érzés volt. Bálintra gondolt, hogy mindig mennyire vágyott egy kutyára, mire ő elmondta, amit Anyustól tanult, hogy a kutya nem lakásba való, hogy mindent összepiszkít, minden csupa szőr lesz, úgyhogy ilyenről még csak ne is álmodjon!
Egy hajléktalan mellett haladtak el, aki éppen óriási kartondarabokkal, meg két vedlett, koszos paplannal "ágyazott meg" magának egyik bezárt bolt bejárati beugrójában. Hirtelen elfogta az öröm, a szeretet érzése, és azt meg akarván osztani, a kutyát egyensúlyozva, ügyeskedve elővett egy ötezrest a tárcájából.
- Ha a fiúkutyust kérem, s nem alkuszom, ennyivel többe került volna, ezt megspóroltam rajtad, hogy csaj vagy, persze felejtsük el, hogy aztán fiút is kaphattam volna húszért! - súgta mosolyogva a kutyusnak, s átnyújtotta a pénzt a hajléktalannak. Az csak nézett véreres szemeivel, és alig mert nyúlni a pénz után. Nem akarta elhinni, hogy hirtelen ennyi pénzt kap. Mennyi jó sok melengető ital lesz majd abból a pénzből! Ital, ami elkábít, elfeledteti vele a hideget, a nyomorúságát, a régi életét, így ma - a lehetőségekhez képest - boldog karácsonya lesz.
-  Köszönöm - nyögte reszelős hangon.
-  Boldog karácsonyt! - csillogott Zita szeme.
-  Boldog karácsonyt! - visszhangozta a hajléktalan.
Zita szinte tánclépésben ment a kocsihoz. Valami azt súgta benne, ez lesz élete legszebb karácsonya.

Bálint ujja megreszketett, mikor megnyomta a csengő gombját. Most már nem tudta, hogyan is tudott eddig várni, hogyan is dacolhatott magamagával, amikor minden sejtje Zita után vágyakozott. Egyetlen nő sem tudta elfeledtetni vele a lányt. Ha azokat a lényegtelen dolgokról való veszekedéseket nem számítja, milyen boldogak is voltak együtt!
Zita mosolyogva nyitotta ki az ajtót. Szőke haja ragyogott, kék szeme könnyesen, de szerelemtől csillogóan tekintett a férfira. Bálint belépett, és úgy, ahogy volt, havasan magához ölelte a lányt.
-  Boldog karácsonyt! És. szeretlek. - Ez utóbbit nem is kellett volna mondania, elmondták helyette a csókjai
Kis tócsa keletkezett a cipője alatt.
- Jaj, ne haragudj! - nézett a lányra, mint egy bűntudatos gyermek. - Mindjárt feltörlöm! Megfogadtam, hogy rendes leszek! Rendes leszek, hogy szeress!
- Ne legyél rendes! Olyannak szeretlek, amilyen vagy! Különben is már hozzászoktam a legkülönbözőbb tócsákhoz.
A férfi értetlenül nézett Zitára, aki odament a nappali ajtajához és kinyitotta. Pici kutyust látott, aki gyorsan közeledett felé, olyan volt, mintha egy kis szőrlabda gurulna. Felkapta, mire az boldogan és barátságosan nyalogatni kezdte. A nyakában lévő szalagra, ami nagy piros masniban végződött, ez volt írva: Boldog karácsonyt, Bálint!
-  Van már neve? - a meghatottságtól alig tudta kimondani a kérdést, miközben boldogan simogatta a kiskutyát.
-  Van. Amore. De ha akarod, átkeresztelheted.
-  Nem. Ez a név nekem is nagyon tetszik - nézett boldogan a lányra. - Köszönöm, nagyon köszönöm ezt a csodálatos ajándékot.
A nappaliban a zongorán most is csak a kis műfenyő álldogált, alatta a pici doboz, mintha az az egy boldogtalan év soha nem is lett volna.
- Ha velem maradsz, - nézett Bálintra a lány - jövőre igazi fenyőt állítunk. Akarod?
- Akarom - válaszolta a férfi, letette a földre a kiskutyát és belecsókolt Zita nyakába, és közben a nyakába tette, és hátul bekapcsolta a kedves kis aranyláncot, amit ő hozott Zitának karácsonyra. Aztán magához ölelte és nem győzte csókolni a lányt.
- Amore, most kicsit magadra hagyunk - szólt kicsit később Bálint a kölyökkutyának, és magával húzva a lányt, becsukta a hálószoba ajtaját.
A ruhadarabok szanaszét repültek a szobában, megtörve a rendet, amit Zita most egyáltalán nem bánt, aztán már az ágyon feküdtek, és nem győztek betelni egymással.
- Hála Istennek, mostanra végre megtudtam, mennyivel boldogabbak a rendetlen emberek! - mondta Zita, és még erősebben szorította magához a férfit.

 

 

 

  e-mail

© 2004 Ajus. Média Online design